Untouchable
- 17. fejezet
Egyre homályosabb és távolibb
lett a külvilág számomra, legszívesebben elmenekültem volna a sötétségbe a
rideg valóság elől. De hiába hunytam le a szemem, a kezembe hasító fájdalom,
amit a kötél okozott, amivel hátra kötözték a kezeim, nem hagyott elaludni. A
lábaimat is, számomra eddig elképzelhetetlen pozícióban, kitekerve rögzítették
le, hogy mozdulni se tudjak.
Igen alapos munkát végeztek, mert
a levegővételen kívül nem sok dologra voltam képes. Ámbár nem értettem, hogy
miért volt erre szükség, ha bezárnak egy üres szobába, még akkor is
valószínűtlen, hogy képes lettem volna megszökni, nem még így. Kimerült voltam
és szinte teljesen elhagyta az erő a testem. Még ha a legkisebb gondom is volt
jelen pillanatban, akkor sem volt figyelmen kívül hagyható, hogy mindezek mellé
még szörnyen éhes is voltam.
Ha tippelnem kellett volna, a
nyirkos levegőből és a félhomályból ítélve, amit csak egy apró lámpa fénye tört
meg, akkor egy pincében lehettem. Biztos nem voltam ugyan benne, mert miután
kétszer annyit beszéltem, mint a férfi szerint szabadott volna, leütött és itt
ébredtem. Még most is fájt egy kicsit azon a részen a fejem, de nem tudtam
megérinteni, hogy ellenőrizzem, nem vérzik-e vagy valami. Ha vérzett is,
valószínűleg rég megalvadt, így nem foglalkoztam vele.
Fáztam, a hideg kőpadló amellett,
hogy nem volt kényelmes fekvőhely, még a testem is lehűtötte. Nem voltak nagy
igényeim, hogy egy ágyra vagy valami hasonlóra vágytam volna, csak egy egyszerű
takaróra. Hihetetlen, hogy az olykor természetes dolgok milyen vágyálommá
tudnak válni a különféle, kemény helyzetekben.
A sírást abbahagytam pár órája,
bár az idő múlását már nem igazán érzékeltem, így csak tippeltem, hogy mennyi
telhetett el. A szemeim kiszáradtak, valószínűleg be is dagadtak, mert éreztem,
hogy enyhén sajognak, a sminkem pedig valószínűleg teljesen tönkretettem, mert
az elején még csípte is a szemem, majd már nem. Próbáltam nem teljesen feladni,
nem hagyni, hogy elnyeljen a kétségbeesés, ezért inkább a miértre
koncentráltam.
Sok teória megfordult a fejemben,
de ésszerűnek csak az tűnt, hogy a bátyám pozíciója játszhatott szerepet az
elrablásomban. Egy elborult pillanatomban az is eszembe jutott, hogy bárcsak ne
talált volna meg, de aztán megbántam. Heol Cheol nem ezt érdemelte tőlem, még
ha most ilyen helyzetben is voltam, nem az ő hibája. Mindenesetre nagyon
reméltem, hogy meg fog menteni ebből a rémálomból. Már biztos voltam benne, hogy
feltűnt neki az eltűnésem, sőt, az is meglehet, hogy az elrablóim már jelentkeztek
is a váltságdíjért. Legalábbis, ha az volt a céljuk, hogy kiforgassák a
vagyonából Heol Cheolt.
Jung Shinre is sokat gondoltam, újra
és újra bevillant a csalódott arca és az elcsukló hangja. Látni akartam őt és
megölelni, bármit megadtam volna érte. Ha nem vagyok olyan hülye és nem futok
el a valóság elől, a felelősség elől, hogy kimondjam, hogy szeretem akkor most…
Az ajtó nagyot csattanva nyílt
ki, rögtön arra kaptam fejem, amerről a hang jött. Öles léptekkel közeledett
két, sötét alak, még nem tudtam kivenni az arcukat. Valamiről diskuráltak, de
nem jutott el a fülemig egyetlen szavuk sem.
- Szóval ő a kis örököslány! –
lépett hozzám nevetve az egyik. Az arca mélyen barázdált volt és szörnyen
ellenszenves, a bal szeme alatt apró könnycseppforma rajzolódott ki, szájából
vastag, parázsló szivar lógott ki. A haja ősz volt, de a bajusza erősen
feketéllett furcsa összhatást eredményezve.
- Igen, uram! – bólintott a
másik, akiben felismertem az elrablóm. Időközben valahol elhagyhatta a durva
hangnemet, mert nyájasan szólt a másik felé. Ő minimum tíz évvel fiatalabb
volt, de az arcán éktelenkedő vágás nyomok sokat öregítettek rajta. Mélyen ülő,
fekete szemeiben kapzsiság csillant fel. Egyértelmű volt a két férfi közötti hierarchia
béli különbség.
- Szép darab! – járt körül, majd
leguggolt hozzám és végighúzta a mutatóujját az arcomon. Egyre nehezebb volt visszatartani
az undorom és a gyűlöletem, amit a férfi iránt éreztem. Legszívesebben arcon
köptem volna, most másra nem igazán voltam képes. – Mondd csak, hogy hívnak,
kislány? – kérdezte, de nem válaszoltam. Eszem ágában sem volt szóba állni egy
ilyen alakkal. – Nem válaszolsz? – vezette végig a kezét a hajamig, majd erősen
belemarkolt és megemelt annál fogva. Szörnyen fájt, sikítani szerettem volna,
de nem tettem. Ehelyett összeszorítottam az ajkaim. Nem akartam megadni neki
azt az örömöt, hogy lássa a szenvedésem. – Még mindig nem válaszolsz, ribanc? –
sziszegte és láttam rajta, hogy szörnyen idegesíti az ellenállásom.
Ekkor kaptam az első rúgást. A
gyomrom összerándult és az egész testemen végighasított a fájdalom, beharaptam
az alsó ajkam, hogy ne adjak ki semmilyen hangot. Megismételte a kérdést, de
tekintetem a padlóra szegeztem és még mindig nem reagáltam. Sejtelmem sem volt,
hogy miért csinálom ezt magammal, tudtam, hogy csak rosszabb lesz, de a
gyűlöletem és a büszkeségem nagyobb volt.
Újra belém rúgott, ez már sokkal
jobban fájt, egy pillanatig levegőt sem kaptam, a fogam pedig olyan mélyen
belevájtam az ajkamba, hogy éreztem a kiserkenő vérem.
- Uram… - hallottam valahonnan
messziről a másik hangját, egy kicsit már szédültem is. - A megrendelő
sértetlenül kérte…
- Engem rohadtul nem érdekel a
megrendelő! Nem fogom senki kedvéért hagyni, hogy semmibe vegyenek! - rúgott
belém még egyszer egy jó nagyot. Émelyegni kezdtem és a levegő belém szorult,
már nem igazán éreztem a fájdalmat, mert közel álltam az ájuláshoz.
Ekkor engedett el, a fejem
koppant egy nagyot a kövön, és a szervezetem az ütés hatásásra feladta, majd
lassan elsötétült minden körülöttem.
***
Jung Shin pár percig még
ízlelgette a keserű szavakat, amiket kiejtett a száján és lassan fel is fogta
azokat. A társai rémült tekintettel figyelték minden arcrezdülését, hisz olyan
falfehér volt, hogy egy téli táj elbújhatott volna mellette.
- Nem lehet, hogy elment
valahová? – kérdezte Min Hyuk. – Ne gondoljuk rögtön a legrosszabbra!
- A buli estéjén Min Heet
megtámadta egy férfi, megitatott vele valami droggal kevert italt és el akarta
vinni magával. Ha nem vagyok ott… - válaszolt dühtől remegő hangon Jung Shin.
Kétségbe volt esve, ezernyi érzés kavargott benne. Feszült csend támadt
közöttük és mindegyik srác fejében ijesztő gondolatok sokasága suhant át.
Kopogtatás törte meg a csendet és
a menedzser lépett be széles mosollyal az arcán.
- Jó hírem van, srácok! – kezdett
neki, de a fagyos légkör belé fojtotta a szót. Végignézett a fiúkon és
összeráncolta a szemöldökét. – Valami baj van? – kérdezte.
- Min Hee… - kezdett bele Yong
Hwa.
- Min Hee beteg és nem lesz egy
ideig – vágott a szavába keményen Jung Shin és felállt. Nem tartotta jó
ötletnek világgá kürtölni a dolgot, valószínűleg csak ártanának vele, nem
tudhatták milyen helyzetbe van a lány, ezért hazudott a menedzsernek. Ránézett
Yong Hwara, aki rögtön megértette a másik szándékát és szinte észrevétlenül
bólintott egyet.
- Oh… - pislogott a menedzser.
Csodálkozott is, hogy reggel nem találkozott a lánnyal, de azt hitte, hogy a
fiúkkal van. – Nekem azért szólhatott volna - vonta össze a szemöldökét. - De
most fontosabb híreim is vannak! – legyintett. – Az albumnak már most óriási
sikere van – újra elhatalmasodott rajta a boldogság. –, és az esti koncertre a
jegyek rég elfogytak. Sőt, a többi helyszínen is telt házas koncertjeink
lesznek. Ennek örömére meghívlak titeket ebédelni és mindent én állok! – csapta
össze a tenyerét.
Lassan viszont ismét lehervadt a
mosolya, ahogy a fiúk nem kezdtek el örvendezni, ahogyan várta volna tőlük.
Valami sokkal nagyobb dolog lehetett a háttérben, ez egyre biztosabbá vált
számára, de Jung Shin arcát elnézve, nem mert rákérdezni. Soha nem látta még
ilyen gondterheltnek és borúsnak a fiatal fiút.
- Akkor indulhatunk? – kérdezte.
- Én most ezt kihagynám, ha nem
probléma! – állt fel Jung Shin, miután felvette a mobilját a földről és
felkapta a táskáját, majd elindult az ajtó felé. – A koncerten találkozunk! –
intett és azelőtt, hogy bárki válaszolhatott volna, kilépett a folyosóra.
Gyors léptekkel haladt, egészen a
liftig meg sem állt. Megnyomta a hívógombot, de az lassan haladt, megállt több
emeleten is, ezért megunva a várakozást, a lépcsőházhoz sietett és kettesével
véve a fokokat, egyenesen a garázsba ment.
Már az autójában ült, mikor megcsörgette
Min Hee bátyját és megérdeklődte a címét, majd nagy gázzal nekivágott a
forgalomnak. Soha nem tett még ilyen hosszú távot meg, ilyen rövid idő alatt,
de most olyan volt, akár egy Forma 1-es versenyző.
Minden idegszála megfeszült,
hiába próbált lehiggadni, szinte lehetetlennek tűnt. Annyi féle érzelem
kavargott most benne, mégis a félelem volt a legnagyobb. Nagyon rettegett
attól, hogy valami baja esik a lánynak és attól az eshetőségtől egyenesen
megállt az ütő benne, hogy elveszítheti őt. Már nem akarta csak magának, az sem
zavarta volna, ha Hong Ki mellett látja, csak újra itt legyen és olyan kedvesenmosolyogjon.
Még ha ez nem is volt teljesen igaz, hisz minden vágya az volt, hogy csak rá
nézzen a lány, most bármit elfogadott volna azért, hogy Min Hee biztonságban legyen.
Egy pillanatra meglepődött, mikor
meglátta az óriási cheabol birtokot, Min Hee nem tűnt annak az örökös lány
típusnak, de most volt fontosabb dolga is, így kiszállt és megnyomta a
kapucsengőt. Nem sokkal később egy rekedtes hang kérdezte a
személyazonosságáról.
A kapu szinte azonnal kinyílt
előtte, ahogy bemondta a nevét. Visszaszállt az autóba, majd végigment egészen
a szökőkútig, leparkolt és a kint álló alakhoz sietetett.
- Én… én… - lihegte.
- Az úr már várja Önt. Jöjjön
csak! – bólintott a szolga és egyenesen az elnök dolgozószobájába vezette, ahol
Heol Cheol öt férfi társaságában lázas beszélgetést folytatott.
- Ah, Jung Shin! – pattant fel
azonnal a férfi, ahogy meglátta és elé sietetett. – Gyere csak! – karolta át és
húzta beljebb. – Ezek az urak itt mind magánnyomózók és a szolgálatomban
állnak, most mind Min Heet keresik. – a hangja feszült volt és türelmetlen.
- És a rendőrség? – pislogott
nagyot értetlenül a srác.
- Ha értesítjük a hatóságot,
megölik – válaszolt rögtön tárgyilagosan az egyik magas, vékony férfi, de azon
nyomban vissza is mélyedt a számítógépébe. Jung Shin ereiben meghűlt a vér, így
kimondva még félelmetesebb volt az egész. Most kezdett csak igazán tudatosulni
benne, hogy ez nem egy rossz álom csupán.
- Már biztos, hogy elrabolták? –
nézett a lány bátyjára, aki csak bólintott egy aprót. A férfi szemei alatt
sötét karikák éktelenkedtek, mindig túlhajszolta magát, most pedig az
aggodalomnak és a kialvatlanságnak köszönhetően borzalmasan festett. Bár a háta
mögé rejtette remegő kezeit, jól látható volt rajta az idegesség. – Kaptam egy
hívást… elmondták a követeléseik és azt, hogy ha bárkinek szólunk, Min Heet… -
nyelt egy nagyot. - Megölik.
- Hah… - szorult el a srác torka és
egy pillanatra megszédült. – Mik a követelések?
- Az egész vagyonom… - súgta Heol
Cheol. – a cég részvényeivel együtt.
- Azok a szemét férgek… - szorult
ökölbe a keze. - Mindent el akarnak venni…
- Gyere, hagyjuk a nyomozó urakat
dolgozni, egyelőre nem segíthetünk! – intette Heol Cheol, majd kisétáltak a
nappaliba és a ház ura teát hozatott. – Most meg kell egy kicsit nyugodnunk,
különben csak rontunk a helyzeten. Ez egy igen kellemes idegnyugtató tea, talán
segít, de kétlem… - húzta el a száját. - Ez nem az első eset – kezdett bele
némi csend után, mikor magukra maradtak két csésze, gőzölgő tea társaságában.
- Ezt hogy érted? – vonta fel a
szemöldökét Jung Shin.
- Valószínűleg nem tudod, de csak
nem olyan rég léptem be Min Hee életébe. Mikor kicsi volt, elrabolták a
családtól és igen kemény sorsa volt. Egy alkoholista apához és egy drogos
anyához került, akik abból éltek, hogy gyerekeket tartottak és a pénzt, amit az
állam küldött, elverték – sóhajtott. Még mindig nehéz volt felfognia, hogy míg
ő mindent megkapott, a húgának ilyen életet kellett élnie, ezért nehezen
ejtette ki a szavakat. Jung Shin feszülten figyelt, álmaiban sem sejtette, hogy
ilyen kemény dolgokon ment át Min Hee. – Az apa verte a gyerekeket, ahogy a
húgomat is hosszú éveken át, míg nagykorú nem lett és ott nem hagyta őket.
Természetesen, ahogy megtudtam ezeket, feljelentettem azokat az embereket és
már mindketten börtönben vannak.
- Hihetetlen… - rázta a fejét
Jung Shin. – Mindezek ellenére annyira vidám és kedves tud lenni…
- Min Hee egy jó ember –
bólintott Heol Cheol. – Ahogy észrevettem a vele való beszélgetésekből, mindezt
nagyon mélyen eltemette magában és ott őrzi az elméje egy rejtett zugában, hogy
nehogy előkerüljön, hogy még egyszer rájuk kelljen gondolnia. Nos, ez érthető,
de nem egészséges, ezért is akartam valahogy segíteni neki…
- És az elrablására…?
- Arra egyáltalán nem emlékszik,
vagy talán azt is mélyen eltemette magában. Én tisztán emlékszem… Együtt
homokoztunk, majd egy pillanatra berohantam anyuhoz és mikor visszamentem… -
csuklott el a férfi hangja és megmerevedett. Mindig is magát okolta, úgy
gondolta, hogy ha nem hagyja magára, akkor nem történik ez, még ha kisgyermek
volt ő is akkor.
- Megeshet, hogy ugyanazok
rabolták el most is?
- Minden bizonnyal, legalábbis a
nyomozók szerint… Csak találgatnak egyelőre. Már bemérték, hogy hol volt aktív
a telefonja utoljára, ki is mentünk a helyszínre és meglett az eszköz
agyontörve, szóval nem jutottunk előbbre…
- Meg fogják találni, igaz? – vett
egy mély levegőt Jung Shin némi csend után. Heol Cheol tétovázott egy
pillanatra, meg akarta nyugtatni a másikat, de ő maga sem mert hinni semmiben,
pont annyira volt tanácstalan és töltötte el a szívét rettegés, ahogy Jung
Shinét.
- Meg! – bólintott végül és
próbált mosolyt erőltetni magára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése