18.fejezet

Untouchable - 18. fejezet

Erőteljes vér ízzel a számban ébredtem fel, amit nem tudtam hová tenni. Lassan nyitottam ki a szemeim, de a fejembe hasító fájdalom és a hirtelen erős fény arra késztetett, hogy újra lehunyjam őket. Egy mély levegő és pár pillanatnyi pihenés után újra próbálkoztam, és most már sikerrel jártam.

Fogalmam sem volt, hol vagyok és bárhogy erőltettem az agyam – ami jelen helyzetben még fájdalommal is járt – nem tudtam felidézni, miképp kerültem ide. Mindenesetre elsőnek arra kellett rájönnöm, hogy hol vagyok. Körülnéztem, megemeltem egy picit a fejem és akkor tudatosult bennem, hogy egy kórházi ágyban fekszem. Senki sem volt rajtam kívül bent és a szobában félhomály uralkodott, de így is ki tudtam venni a gépeket és a szokásos kórházi berendezést.

Fel akartam ülni, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy képes is leszek rá. A sejtésem egészen helytállónak bizonyult, mert csak az ötödik próbálkozásom alkalmával sikerült feltornáznom magam és akkor sem voltam még túl stabil. Egyre erőteljesebben szédültem.

Szemben a falon egy tükröt fedeztem fel, de teljesen ledöbbentett, amit abban láttam. Jobban megnéztem magam és ekkor vettem észre, hogy tele vagyok kötésekkel és sebbel. A fejemen és a kezeimen jó adag fásli éktelenkedett, az arcomat duzzanatok és vágások tarkították, ezen kívül, ha jól sejtettem – bár ezt a sajgó fájdalom is bizonyította - a testem többi része sem úszta meg. De ugyan…?

Újra megpróbáltam visszaemlékezni, de a fejem zsongani kezdett és a benne lévő éles szúrás is arra késztett, hogy egyelőre feladjam. Hiába volt a kíváncsiságom olyan erős, a testem és leginkább az elmém nem engedte, hogy megtudjam, hogyan kerültem ilyen állapotba.

Az ajtó kissé nyikorogva nyílt ki, amire rögtön odakaptam a fejem, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően a szédülésem még erősebbé vált. Egy fiatal lány – valószínűleg egy nővér - lépett be és az arckifejezése vidámból pillanatokon belül ijedtté változott és hozzám sietett.

- Kisasszony! Azonnal feküdjön vissza! – nyomott le a párnára, én pedig nem ellenkeztem. – Nem szabad még felülnie, túl korai lenne – csóválta a fejét, majd végignézett rajtam, mintegy ellenőrizve, hogy nem tettem-e mást is, amit nem lett volna szabad.

- Mi történt velem? – formáltam meg nehézkésen a szavakat.

- A kisasszonynak van pár olyan sérülése, ami miatt nem lenne tanácsos most még ezen rágódnia. A megerőltetés nem tenne most jót önnek – matatott egy sort az infúzióm körül, mire valami átlátszó folyadék kezdett el lassacskán lecsöpögni a csövön keresztül, egyenesen a kezembe szúrt tű felé. – Pihenjen, kérem! – hajolt meg és amilyen gyorsan jött, úgy magamra is hagyott.

Próbáltam megemészteni a szavait, de a gondolataim akkor sem hagytak nyugodni. Valami komoly dolog állhatott a háttérben, de semmire sem emlékeztem. Az utolsó dolog, amit fel tudtam idézni az az a délelőtt volt, mikor meglátogattam Jung Shint. Összekaptunk és én elrohantam és… Ennyi, semmi több nem rémlett.

Éreztem, ahogy elnehezülnek a tagjaim és a szemhéjaim lassan lefelé kúsznak.

- Altató… - suttogtam még, mielőtt elnyelt az mély, sötét álom.

***

Egy jól ismert ajtó előtt álltam, a tok megkopott, a kilincs rozsdásan meredt az égnek és a festék is csak itt-ott takarta a forgácslapból készült faszerkezetet.

Egy elnyűtt pólót viseltem, egy pár számmal nagyobb nadrággal, azonban a lábam nem védte semmi a hideg betonon, amit vastag hó borított.

Nem tudtam, mit keresek itt újra.

Hallottam a kiszűrődő ordibálást, a csörömpölést, ahogy bent törtek-zúztak és a nevelőanyám sikolyait. Remegni kezdtem, ahogy felrémlettek annak a napnak az emlékei, el akartam menekülni, de a lábaim, mintha gyökeret eresztettek volna.

Hirtelen nyílt ki az ajtó, én pedig megrezzentem. Pontosan tudtam, mi fog következni, mégsem tudtam elmenekülni. A pofon óriási erővel érte az arcom, én pedig hátra tántorodtam.

- Minden a te hibád, te kis kurva! – fröcsögte felém a szavakat a nevelőapám, miközben a torkom felé kapott. – Na, de most…

Zihálva ébredtem fell az ágyban, miközben próbáltam magamhoz térni. Úsztam az izzadtságban és minden idegem pattanásig feszült. Mikor kissé lenyugodtam óvatosan felültem.

- Csak álom… - suttogtam magam elé. – Ez az egész csak álom volt. Nem történhet meg újra! –sóhajtottam nagyot, miközben körülnéztem. Még mindig a kórházi ágyban feküdtem, de most a félhomály helyett szinte teljes sötétség vett körül.

Még egy ideig mozdulatlan maradtam, majd lassan visszadőltem. Az emlékek áradó folyóként lepték el az elmém, bármennyire is ellenkeztem. Bár régen nem tudtam a teljes történetem, de most már jól ismertem a részleteket, hogy hogyan is kerültem azokhoz az emberekhez.

Volt egy szerető családom, szüleim és bátyám, akiktől orvul elraboltak, majd mikor már nem volt rám szükség, kiraktak egy árvaházban. Persze én ezt nagyon sokáig nem tudtam és abban a hitben éltem az életem, hogy nem kellettem senkinek az égvilágon. Nem sokkal később örökbe fogadott egy pár, arra hivatkozva, hogy nekik nem lehet gyerekük, de mint később kiderült, csak a pénz miatt vállaltak. Az első pár évben egészen jól bántak velem, bár sokszor nem kaptam enni, vagy épp olyanért szidtak le, amihez közöm se volt.

De egy nap a férfi, akit bármennyire volt fájdalmas, de apámnak kellett szólítanom, elvesztette a munkáját és rászokott az alkoholra. Az elején még nem hozott a dolog sok változást, de aztán egyre lejjebb és lejjebb csúszott a függőség mély gödrében, és ezzel együtt szaporodtak meg a veszekedéseik a nevelőanyámmal. Mellesleg ő sem volt egy angyal, bár ő az alkohol helyett más szerekhez nyúlt, drogozott és gyógyszerezte magát.

A veszekedések egyre jobban elfajultak és egyre többször csattant rajtam az ostor. Persze az arcom soha nem ütötték meg, az álmomban felidézett alkalmon kívül, hisz nem maradhatott látható nyoma, mert akkor rájuk hívták volna az iskolából a rendőrséget, meg a gyermekvédelmet.

Tizenhárom éves voltam, mikor egy újabb gyerek került hozzájuk. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges ez, hisz egy sornyi teszten kellett keresztülmenniük, de mint később kiderült, egy barátjuk volt a hivatalban, aki egy kis pénzért cserébe elintézett mindent.

Sajnáltam Hye Jint, hisz alig volt egy éves szegény, ezért, amikor csak lehetett, megvédtem azoktól a férgektől, de nem lehettem én sem mindig ott. Nem egyszer találtam rajta foltokat és sebeket.

Egy év se telt bele és még két gyerekkel bővült a család, egy ikerpárral, Seung Hyunnal és Ji Yonggal. A két fiú már tizennégy éves volt ekkor, így ők jobban meg tudták védeni magukat, mégsem kerülhették el apánk kemény kezét.

Hogy miért nem szólt egyikünk sem arról, hogy mi történik velünk? Ennek egyszerű oka volt, féltünk. Valójában ma már talán képes lettem volna kilépni abból a rettegésből, amit akkor éreztem, de az az énem képtelen volt. Ezenkívül mind nagyon féltettük Hye Jint, mert vele fenyegetett minket apánk.

Minden egyes nap pokol volt, amit abban a házban töltöttünk és az egyetlen, akire számíthattunk, azok mi magunk voltunk. Természetesen én kaptam a legtöbbet, hisz én voltam az „első” gyermek.

Az emlék, ami felrémlett, az az utolsó pofon volt, amit ott kaptam. Ekkor már végeztem egy fél éve az iskolában és a sarki boltban dolgoztam kisegítőként, a pénzt elvették tőlem, de legalább addig sem kellett otthon lennem.

Már akkor feszült volt a hangulat, mikor hazaértem, de megpróbáltam tudomást sem venni róla. Átölöztem az egyenruhából, már épp készültem volna felvenni a papucsom, mikor a nevelőapám megragadott és végighúzva a nappalin, egészen a bejáratig ráncigált, majd kilökött a hóba. Még hallottam a gúnyos nevetését, mielőtt bezáródott volna az ajtó.

Ott álltam mezítláb a hidegben és tudtam, hogy minden egyes másodperccel növelem a tüdőgyulladás kockázatát, de most ez érdekelt a legkevésbé. Soha sem éreztem még olyan dühösnek magam, mint akkor, éreztem, ahogyan a harag végigszáguld a testemen és elpattintja azt az idegszálat, ami eddig visszatartott.

Bentről csörömpölés, ordibálás, sikolyok szűrődtek ki, én pedig már épp nyúltam volna a rozsdás kilincsért, mikor kirobbant az ajtón a nevelőapám és felpofozott. Hátratántorodtam, kissé kibicsaklott a bokám, de próbáltam tartani magam.

- Minden a te hibád, te kis kurva! – fröcsögte felém a szavakat a nevelőapám, miközben a torkom felé kapott. – Na, de most megkapod a magadét! – kezdett el erőteljesen fojtogatni, éreztem, ahogy egyre kevesebb levegőhöz juz a tüdőm, és tudtam, hogy ha így folytatja, akkor tényleg megöl. Ekkor borult el végleg az agyam és a kezem ügyébe eső kővel, amilyen erővel csak tudtam, fejbe vágtam, mire oldalra zuhant. Feltápászkodtam és mit sem törődve a hóban fekvő férfival, berontottam a lakásba.

A fiúknak hűlt helyük volt, de a kicsit a nevelőanyám tartotta. A szemében mérhetetlen rettegés ült és ilyen törékenynek még sohasem láttam. De jól tudtam, hogy ez mind csak színjáték, azért nézett ki így, mert nem kapta meg a napi adagját.

- Menj el! - sipítozott. – Szedd össze a holmidat és takarodj innen minél hamarabb! – vettem egy mély levegőt és bólintottam. A szobába mentem, amin mind osztoztunk, felvettem az egyetlen normális nadrágom, egy fekete farmert, egy pólót és pulóvert. Összedobáltam a táskámba az irataim, egy váltás ruhát és elindultam nagy lendülettel kifelé.

- Már nem vagy többet a hasznunkra! – szólt utánam a nevelőanyám. – Nem küldenek már pénzt és alig keresel valamit. Többet költünk rád, mint amit hozol. Mindig csak élősködtél rajtunk és végre megszabadulunk egy magadfajta tehertől – sziszegte. A szavai villámcsapásként értek. – De jól jegyezz meg valamit! – lépett mögém. – Ha bárkinek is elmondod, hogy mi folyik itt, ezt a csöppséget itt – mutatott Hye Jinre. –, véletlen baleset fogja érni, ha érted, mire gondolok. Takarodj innen és soha ne gyere vissza! - taszított rajtam egyet, mire megindultam. Bármennyire is remegtem az idegtől, a lábam csak vitt előre.

Átléptem az ajtó előtt fekvő szörnyetegen, aki még mindig nem tért magához és nem néztem vissza többé. Nem telt el nap azóta, hogy ne gondoltam volna a többiekre és ne hallottam volna újra azokat az éles, gunyoros szavakat.

Mivel aznap kaptam meg a fizetésem, ezért volt annyi pénzem, hogy Szöulig vonatozzak és egyek valamit. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de nem mehettem vissza és nem is akartam. Kisegítői munkát vállaltam egy boltban ételért és azért, hogy a raktárban aludhassak. A megváltást egy FNC-s szórólap és a válogatás hozta, onnantól kezdett teljesen megváltozni az életem.

Egy félév sem telt el és eljutott a hír hozzám, hogy lecsukták őket. Ekkor már az FNC kisegítője voltam és már a bérlakásomban éltem. Életem egyik legszebb pillanata volt, mikor értesítettek róla, hogy megkapják méltó büntetésük és megtudtam azt is, hogy a gyerekek biztonságban vannak. Tanúskodnom kellett, amit természetesen elvállaltam, de csak úgy, hogy ne kelljen látnom őket.

Mindezek után megpróbáltam búcsút inteni a múltamnak és bár nem egyszer eszembe jutottak a többiek, nem kerestem fel őket, mert féltem mit váltana ki belőlem. Soha többé nem akartam emlékezni az átélt borzalmakra.

Végül pedig megtalált Heol Cheol és hosszú évek után újra egy családot alkothattunk ketten. Persze, átkoztam a sorsot, hogy az igazi szüleimet nem ismerhettem meg, de már a bátyámért is hálát adtam.

Egy nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Az érzelmek végig hullámoztak rajtam én pedig nem ellenkeztem, felesleges lett volna. Ideje volt szembenéznem mindezzel és nem csak elmenekülni a dolgok elől.

Heol Cheol… vajon mi lehet vele? – futott végig az agyamon. Talán azért nem találkozhattam eddig vele, hogy a megerőltetés csak kárt okozna, ahogy a nővér is mondta? Nagyon reméltem, hogy így van.

Még sokáig gondolkodtam mindenfélén, most ez sokkal könnyebb volt, mint bármi más, mert szerencsére a fejem sem fájt már annyira. Rám is hajnalodott közben és a szobát lassan beborította a napfény.

Egyszer csak kinyílt az ajtó és ugyanaz a nővér sétált be, aki előző nap, de most nem volt egyedül. Egy orvos kísérte el, aki biztatóan rám mosolygott.

Végig vizsgált tetőtől-talpig, feltett pár kérdést rólam, majd megengedte, hogy felüljek az ágyban.

- Úgy hiszem, rendben lesz! – biccentett a nővér felé, majd felém fordult. – Továbbra sem tennének jót önnek a hirtelen érzelemváltozások, mivel elég erősen beütötte a fejét és agyrázkódást kapott. De már fogadhat látogatót, és ha ilyen ütemben javul az állapota, hamarosan több információval is szolgálhat a környezete. Addig is kérem, próbáljon meg minél többet pihenni és ne izgassa fel magát! – mosolygott rám még egyszer, majd magamra hagytak.

Látogatót – visszhangzott a fejemben. Alig vártam, hogy ismerős arcot láthassak és majd kiugrott a szívem a helyéről, még ha nem is szabadott volna izgulnom. Szerencsére nem kellett sokat várnom és újból nyílt az ajtó.

Heol Cheol lépett be, fess volt, mint mindig, egyedül az arca volt szörnyen elgyötört és a szemei alatt éktelenkedtek sötét karikák. Az elmúlt napok igazán nehezek lehettek számára, ha így megviselték.

- Oppa! – suttogtam, mire apró mosoly kúszott az arcára. Megszaporázta a lépteit, majd egyenesen az ölelésébe vont.

Gyengéden szorított magához és éreztem, ahogyan rázkódni kezd a válla. Ez a magabiztos, erős férfi az én vállamon sírt, ez sokkal mélyebbre hasított a szívemben, mint bármelyik pofon, amit valaha is kaptam. Lassan elkezdtem a hátát simogatni, mire megnyugodott.

- Jól vagy, ugye? – húzódott el picit és kérdezte rekedtesen.

- Igen – bólintottam mosolyogva. Próbáltam erőt adni neki és a vállára tettem a kezem, majd megszorítottam azt. – Minden rendben van, ne aggódj!

- Köszönöm! – ölelt át újra. – Nem akarlak többé elveszíteni, ezért nagyon fogok vigyázni rád, megígérem!

- Tudom, ahogy én se! – bólintottam aprót és belefúrtam az állam a vállgödrébe.

Percekig így maradtunk. Hihetetlenül jólesett ez az egész, éreztem, ahogy a testemet átjárja a nyugalom és az az érzés, hogy már semmi rossz nem történhet. Még ha nem is tudtam, mi történt velem, csak azt, hogy nem jó dolog.

Majd egyszer csak elhúzódott tőlem és elmosolyodott.

- Most átadom a helyem másnak, rendben? Elég sokan szeretnének látni téged, de egyszerre csak egy ember jöhet be. Na, meg van valaki, aki már majd megveszik, hogy lásson. De ígérem, visszajövök utána és itt maradok veled, amíg csak lehet – simított végig az arcomon.

Vontatottan állt fel és sétált az ajtóig, majd még visszanézett, aztán nagyot sóhajtva kilépett. Szörnyen aranyosnak találtam és nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen jó testvért kaptam. Kíváncsi voltam, hogy kikre gondol, akik annyira szeretnének látni, na és ki az, aki majd megőrült már.

A válasz nem váratott magára sokat, mert nyikorogva nyílt ki az ajtó és ott állt Ő. A lélegzetem is elállt, ahogy találkozott a tekintetünk Jung Shinnel. Úgy éreztem, az agyam teljesen leblokkolt és a szívem hevesebben már nem is verhetett volna. Határozott léptekkel tette meg a távot, ami elválasztott egymástól minket, majd egy óvatos mozdulattal megemelte az állam és megcsókolt.

Az ajkai szörnyen puhák voltak és édesek, egész testemben remegtem az érzelmek hatására. Majd egyszer csak megéreztem az első meleg cseppet, ami az ő arcáról az enyémre csorgott, amit sok másik követett. Óvatosan elhúzódtam és mélyen a szemébe néztem.

- Miért sírsz? – kérdeztem fojtott hangon.

- Mert szeretlek!

17.fejezet

Untouchable - 17. fejezet

Egyre homályosabb és távolibb lett a külvilág számomra, legszívesebben elmenekültem volna a sötétségbe a rideg valóság elől. De hiába hunytam le a szemem, a kezembe hasító fájdalom, amit a kötél okozott, amivel hátra kötözték a kezeim, nem hagyott elaludni. A lábaimat is, számomra eddig elképzelhetetlen pozícióban, kitekerve rögzítették le, hogy mozdulni se tudjak.

Igen alapos munkát végeztek, mert a levegővételen kívül nem sok dologra voltam képes. Ámbár nem értettem, hogy miért volt erre szükség, ha bezárnak egy üres szobába, még akkor is valószínűtlen, hogy képes lettem volna megszökni, nem még így. Kimerült voltam és szinte teljesen elhagyta az erő a testem. Még ha a legkisebb gondom is volt jelen pillanatban, akkor sem volt figyelmen kívül hagyható, hogy mindezek mellé még szörnyen éhes is voltam.

Ha tippelnem kellett volna, a nyirkos levegőből és a félhomályból ítélve, amit csak egy apró lámpa fénye tört meg, akkor egy pincében lehettem. Biztos nem voltam ugyan benne, mert miután kétszer annyit beszéltem, mint a férfi szerint szabadott volna, leütött és itt ébredtem. Még most is fájt egy kicsit azon a részen a fejem, de nem tudtam megérinteni, hogy ellenőrizzem, nem vérzik-e vagy valami. Ha vérzett is, valószínűleg rég megalvadt, így nem foglalkoztam vele.

Fáztam, a hideg kőpadló amellett, hogy nem volt kényelmes fekvőhely, még a testem is lehűtötte. Nem voltak nagy igényeim, hogy egy ágyra vagy valami hasonlóra vágytam volna, csak egy egyszerű takaróra. Hihetetlen, hogy az olykor természetes dolgok milyen vágyálommá tudnak válni a különféle, kemény helyzetekben.

A sírást abbahagytam pár órája, bár az idő múlását már nem igazán érzékeltem, így csak tippeltem, hogy mennyi telhetett el. A szemeim kiszáradtak, valószínűleg be is dagadtak, mert éreztem, hogy enyhén sajognak, a sminkem pedig valószínűleg teljesen tönkretettem, mert az elején még csípte is a szemem, majd már nem. Próbáltam nem teljesen feladni, nem hagyni, hogy elnyeljen a kétségbeesés, ezért inkább a miértre koncentráltam.

Sok teória megfordult a fejemben, de ésszerűnek csak az tűnt, hogy a bátyám pozíciója játszhatott szerepet az elrablásomban. Egy elborult pillanatomban az is eszembe jutott, hogy bárcsak ne talált volna meg, de aztán megbántam. Heol Cheol nem ezt érdemelte tőlem, még ha most ilyen helyzetben is voltam, nem az ő hibája. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy meg fog menteni ebből a rémálomból. Már biztos voltam benne, hogy feltűnt neki az eltűnésem, sőt, az is meglehet, hogy az elrablóim már jelentkeztek is a váltságdíjért. Legalábbis, ha az volt a céljuk, hogy kiforgassák a vagyonából Heol Cheolt.

Jung Shinre is sokat gondoltam, újra és újra bevillant a csalódott arca és az elcsukló hangja. Látni akartam őt és megölelni, bármit megadtam volna érte. Ha nem vagyok olyan hülye és nem futok el a valóság elől, a felelősség elől, hogy kimondjam, hogy szeretem akkor most…

Az ajtó nagyot csattanva nyílt ki, rögtön arra kaptam fejem, amerről a hang jött. Öles léptekkel közeledett két, sötét alak, még nem tudtam kivenni az arcukat. Valamiről diskuráltak, de nem jutott el a fülemig egyetlen szavuk sem.

- Szóval ő a kis örököslány! – lépett hozzám nevetve az egyik. Az arca mélyen barázdált volt és szörnyen ellenszenves, a bal szeme alatt apró könnycseppforma rajzolódott ki, szájából vastag, parázsló szivar lógott ki. A haja ősz volt, de a bajusza erősen feketéllett furcsa összhatást eredményezve.

- Igen, uram! – bólintott a másik, akiben felismertem az elrablóm. Időközben valahol elhagyhatta a durva hangnemet, mert nyájasan szólt a másik felé. Ő minimum tíz évvel fiatalabb volt, de az arcán éktelenkedő vágás nyomok sokat öregítettek rajta. Mélyen ülő, fekete szemeiben kapzsiság csillant fel. Egyértelmű volt a két férfi közötti hierarchia béli különbség.

- Szép darab! – járt körül, majd leguggolt hozzám és végighúzta a mutatóujját az arcomon. Egyre nehezebb volt visszatartani az undorom és a gyűlöletem, amit a férfi iránt éreztem. Legszívesebben arcon köptem volna, most másra nem igazán voltam képes. – Mondd csak, hogy hívnak, kislány? – kérdezte, de nem válaszoltam. Eszem ágában sem volt szóba állni egy ilyen alakkal. – Nem válaszolsz? – vezette végig a kezét a hajamig, majd erősen belemarkolt és megemelt annál fogva. Szörnyen fájt, sikítani szerettem volna, de nem tettem. Ehelyett összeszorítottam az ajkaim. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa a szenvedésem. – Még mindig nem válaszolsz, ribanc? – sziszegte és láttam rajta, hogy szörnyen idegesíti az ellenállásom.

Ekkor kaptam az első rúgást. A gyomrom összerándult és az egész testemen végighasított a fájdalom, beharaptam az alsó ajkam, hogy ne adjak ki semmilyen hangot. Megismételte a kérdést, de tekintetem a padlóra szegeztem és még mindig nem reagáltam. Sejtelmem sem volt, hogy miért csinálom ezt magammal, tudtam, hogy csak rosszabb lesz, de a gyűlöletem és a büszkeségem nagyobb volt.

Újra belém rúgott, ez már sokkal jobban fájt, egy pillanatig levegőt sem kaptam, a fogam pedig olyan mélyen belevájtam az ajkamba, hogy éreztem a kiserkenő vérem.

- Uram… - hallottam valahonnan messziről a másik hangját, egy kicsit már szédültem is. - A megrendelő sértetlenül kérte…

- Engem rohadtul nem érdekel a megrendelő! Nem fogom senki kedvéért hagyni, hogy semmibe vegyenek! - rúgott belém még egyszer egy jó nagyot. Émelyegni kezdtem és a levegő belém szorult, már nem igazán éreztem a fájdalmat, mert közel álltam az ájuláshoz.

Ekkor engedett el, a fejem koppant egy nagyot a kövön, és a szervezetem az ütés hatásásra feladta, majd lassan elsötétült minden körülöttem.

***

Jung Shin pár percig még ízlelgette a keserű szavakat, amiket kiejtett a száján és lassan fel is fogta azokat. A társai rémült tekintettel figyelték minden arcrezdülését, hisz olyan falfehér volt, hogy egy téli táj elbújhatott volna mellette.

- Nem lehet, hogy elment valahová? – kérdezte Min Hyuk. – Ne gondoljuk rögtön a legrosszabbra!

- A buli estéjén Min Heet megtámadta egy férfi, megitatott vele valami droggal kevert italt és el akarta vinni magával. Ha nem vagyok ott… - válaszolt dühtől remegő hangon Jung Shin. Kétségbe volt esve, ezernyi érzés kavargott benne. Feszült csend támadt közöttük és mindegyik srác fejében ijesztő gondolatok sokasága suhant át.

Kopogtatás törte meg a csendet és a menedzser lépett be széles mosollyal az arcán.

- Jó hírem van, srácok! – kezdett neki, de a fagyos légkör belé fojtotta a szót. Végignézett a fiúkon és összeráncolta a szemöldökét. – Valami baj van? – kérdezte.

- Min Hee… - kezdett bele Yong Hwa.

- Min Hee beteg és nem lesz egy ideig – vágott a szavába keményen Jung Shin és felállt. Nem tartotta jó ötletnek világgá kürtölni a dolgot, valószínűleg csak ártanának vele, nem tudhatták milyen helyzetbe van a lány, ezért hazudott a menedzsernek. Ránézett Yong Hwara, aki rögtön megértette a másik szándékát és szinte észrevétlenül bólintott egyet.

- Oh… - pislogott a menedzser. Csodálkozott is, hogy reggel nem találkozott a lánnyal, de azt hitte, hogy a fiúkkal van. – Nekem azért szólhatott volna - vonta össze a szemöldökét. - De most fontosabb híreim is vannak! – legyintett. – Az albumnak már most óriási sikere van – újra elhatalmasodott rajta a boldogság. –, és az esti koncertre a jegyek rég elfogytak. Sőt, a többi helyszínen is telt házas koncertjeink lesznek. Ennek örömére meghívlak titeket ebédelni és mindent én állok! – csapta össze a tenyerét.

Lassan viszont ismét lehervadt a mosolya, ahogy a fiúk nem kezdtek el örvendezni, ahogyan várta volna tőlük. Valami sokkal nagyobb dolog lehetett a háttérben, ez egyre biztosabbá vált számára, de Jung Shin arcát elnézve, nem mert rákérdezni. Soha nem látta még ilyen gondterheltnek és borúsnak a fiatal fiút.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte.

- Én most ezt kihagynám, ha nem probléma! – állt fel Jung Shin, miután felvette a mobilját a földről és felkapta a táskáját, majd elindult az ajtó felé. – A koncerten találkozunk! – intett és azelőtt, hogy bárki válaszolhatott volna, kilépett a folyosóra.

Gyors léptekkel haladt, egészen a liftig meg sem állt. Megnyomta a hívógombot, de az lassan haladt, megállt több emeleten is, ezért megunva a várakozást, a lépcsőházhoz sietett és kettesével véve a fokokat, egyenesen a garázsba ment.

Már az autójában ült, mikor megcsörgette Min Hee bátyját és megérdeklődte a címét, majd nagy gázzal nekivágott a forgalomnak. Soha nem tett még ilyen hosszú távot meg, ilyen rövid idő alatt, de most olyan volt, akár egy Forma 1-es versenyző.

Minden idegszála megfeszült, hiába próbált lehiggadni, szinte lehetetlennek tűnt. Annyi féle érzelem kavargott most benne, mégis a félelem volt a legnagyobb. Nagyon rettegett attól, hogy valami baja esik a lánynak és attól az eshetőségtől egyenesen megállt az ütő benne, hogy elveszítheti őt. Már nem akarta csak magának, az sem zavarta volna, ha Hong Ki mellett látja, csak újra itt legyen és olyan kedvesenmosolyogjon. Még ha ez nem is volt teljesen igaz, hisz minden vágya az volt, hogy csak rá nézzen a lány, most bármit elfogadott volna azért, hogy Min Hee biztonságban legyen.

Egy pillanatra meglepődött, mikor meglátta az óriási cheabol birtokot, Min Hee nem tűnt annak az örökös lány típusnak, de most volt fontosabb dolga is, így kiszállt és megnyomta a kapucsengőt. Nem sokkal később egy rekedtes hang kérdezte a személyazonosságáról.

A kapu szinte azonnal kinyílt előtte, ahogy bemondta a nevét. Visszaszállt az autóba, majd végigment egészen a szökőkútig, leparkolt és a kint álló alakhoz sietetett.

- Én… én… - lihegte.

- Az úr már várja Önt. Jöjjön csak! – bólintott a szolga és egyenesen az elnök dolgozószobájába vezette, ahol Heol Cheol öt férfi társaságában lázas beszélgetést folytatott.

- Ah, Jung Shin! – pattant fel azonnal a férfi, ahogy meglátta és elé sietetett. – Gyere csak! – karolta át és húzta beljebb. – Ezek az urak itt mind magánnyomózók és a szolgálatomban állnak, most mind Min Heet keresik. – a hangja feszült volt és türelmetlen.

- És a rendőrség? – pislogott nagyot értetlenül a srác.

- Ha értesítjük a hatóságot, megölik – válaszolt rögtön tárgyilagosan az egyik magas, vékony férfi, de azon nyomban vissza is mélyedt a számítógépébe. Jung Shin ereiben meghűlt a vér, így kimondva még félelmetesebb volt az egész. Most kezdett csak igazán tudatosulni benne, hogy ez nem egy rossz álom csupán.

- Már biztos, hogy elrabolták? – nézett a lány bátyjára, aki csak bólintott egy aprót. A férfi szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, mindig túlhajszolta magát, most pedig az aggodalomnak és a kialvatlanságnak köszönhetően borzalmasan festett. Bár a háta mögé rejtette remegő kezeit, jól látható volt rajta az idegesség. – Kaptam egy hívást… elmondták a követeléseik és azt, hogy ha bárkinek szólunk, Min Heet… - nyelt egy nagyot. - Megölik.

- Hah… - szorult el a srác torka és egy pillanatra megszédült. – Mik a követelések?

- Az egész vagyonom… - súgta Heol Cheol. – a cég részvényeivel együtt.

- Azok a szemét férgek… - szorult ökölbe a keze. - Mindent el akarnak venni…

- Gyere, hagyjuk a nyomozó urakat dolgozni, egyelőre nem segíthetünk! – intette Heol Cheol, majd kisétáltak a nappaliba és a ház ura teát hozatott. – Most meg kell egy kicsit nyugodnunk, különben csak rontunk a helyzeten. Ez egy igen kellemes idegnyugtató tea, talán segít, de kétlem… - húzta el a száját. - Ez nem az első eset – kezdett bele némi csend után, mikor magukra maradtak két csésze, gőzölgő tea társaságában.

- Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Jung Shin.

- Valószínűleg nem tudod, de csak nem olyan rég léptem be Min Hee életébe. Mikor kicsi volt, elrabolták a családtól és igen kemény sorsa volt. Egy alkoholista apához és egy drogos anyához került, akik abból éltek, hogy gyerekeket tartottak és a pénzt, amit az állam küldött, elverték – sóhajtott. Még mindig nehéz volt felfognia, hogy míg ő mindent megkapott, a húgának ilyen életet kellett élnie, ezért nehezen ejtette ki a szavakat. Jung Shin feszülten figyelt, álmaiban sem sejtette, hogy ilyen kemény dolgokon ment át Min Hee. – Az apa verte a gyerekeket, ahogy a húgomat is hosszú éveken át, míg nagykorú nem lett és ott nem hagyta őket. Természetesen, ahogy megtudtam ezeket, feljelentettem azokat az embereket és már mindketten börtönben vannak.

- Hihetetlen… - rázta a fejét Jung Shin. – Mindezek ellenére annyira vidám és kedves tud lenni…

- Min Hee egy jó ember – bólintott Heol Cheol. – Ahogy észrevettem a vele való beszélgetésekből, mindezt nagyon mélyen eltemette magában és ott őrzi az elméje egy rejtett zugában, hogy nehogy előkerüljön, hogy még egyszer rájuk kelljen gondolnia. Nos, ez érthető, de nem egészséges, ezért is akartam valahogy segíteni neki…

- És az elrablására…?

- Arra egyáltalán nem emlékszik, vagy talán azt is mélyen eltemette magában. Én tisztán emlékszem… Együtt homokoztunk, majd egy pillanatra berohantam anyuhoz és mikor visszamentem… - csuklott el a férfi hangja és megmerevedett. Mindig is magát okolta, úgy gondolta, hogy ha nem hagyja magára, akkor nem történik ez, még ha kisgyermek volt ő is akkor.

- Megeshet, hogy ugyanazok rabolták el most is?

- Minden bizonnyal, legalábbis a nyomozók szerint… Csak találgatnak egyelőre. Már bemérték, hogy hol volt aktív a telefonja utoljára, ki is mentünk a helyszínre és meglett az eszköz agyontörve, szóval nem jutottunk előbbre…

- Meg fogják találni, igaz? – vett egy mély levegőt Jung Shin némi csend után. Heol Cheol tétovázott egy pillanatra, meg akarta nyugtatni a másikat, de ő maga sem mert hinni semmiben, pont annyira volt tanácstalan és töltötte el a szívét rettegés, ahogy Jung Shinét.

- Meg! – bólintott végül és próbált mosolyt erőltetni magára