12. fejezet

Untouchable – 12. fejezet

Mikor kinyíltak a szemeim, rögtön bevillant egy emlékkép, ahogy egy homokozóban ülök, kisgyermek lehettem még, hisz a kezeim olyan aprók voltak. A lapátomon lévő homokot egy fiú hátára szórtam egyfolytában és úgy tűnt, ez igazán szórakoztat, hisz nagyokat kacagtam. Nem láttam a fiú arcát, de éreztem, hogy fontos számomra, talán ő lehetett a bátyám. Egyszer csak felállt és durcásan elsétált, még a nyelvét is kinyújtotta rám és ekkor elsötétült minden. Hiába próbáltam erőltetni az agyam, nem tudtam tovább pörgetni az eseményeket.

Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból és sétáltam a fürdőbe. Míg elvégeztem a reggeli teendőket, egyfolytában az járt az eszemben, hogy hirtelen miért kezdtem el emlékezni? Miért jelent meg ez az emlékkép a múltamból és miért csak ennyi? Tudtam, éreztem, hogy akkor valami fontos dolog történt, de sejtelmem sem volt, hogy micsoda.

Annyira beletemetkeztem a gondolataimba, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már a buszmegállóban állok. Megesett már velem ilyesmi, hogy egyszerűen csak megszokásból csináltam a dolgokat, nem figyeltem rájuk és csak később eszméltem fel. Most is ez történhetett, ha kicsit megerőltettem magam, tisztán láttam, ahogyan megiszom a kávém, sminkelek és a többi dolgot is.

A busz öt percet késett, de most ez sem tudott kétségbe ejteni, higgadt léptekkel közelítettem meg a céget. Becsekkoltam, majd egyenesen a lifthez sétáltam. Csak remélni tudtam, hogy most nem futok össze senkivel, mert nem volt erőm másokhoz. Azonban, mikor kinyílt a lift, rögtön tudatosult bennem, hogy nem lesz egyszerű nap a mai sem. Bent ugyanis hiánytalanul a CN Blue együttes állt és ők is pont olyan meglepetten néztek rám, mint én rájuk.

- Oh, jó reggelt! – köszöntem, miközben beléptem és próbáltam úgy állni, hogy lássam őket.

- Jó reggelt! – köszöntek, szinte egyszerre.

- Hm, milyen rég találkoztunk! – jegyezte meg Jong Hyun.

- Igen, pedig én számítottam rá, hogy ott leszel a felvételeken, meg a fotózáson… - vágott durcás képet Min Hyuk.

- Sajnálom… - vakartam meg a tarkóm. – Az az igazság, hogy valakinek a papírmunkát is meg kellett csinálni.

- De azért egyszer eljöhettél volna – tartott ki Min Hyuk a maga igazánál, amire nem igazán tudtam, miként reagáljak. Annyira aranyos volt tőle, hogy hiányolt, egyáltalán nem számítottam rá. Persze, ennek csak örülni tudtam. Már szólásra nyitottam a szám, mikor megelőztek.

- Neki is megvan a maga munkája, Hyung! – védett meg Jung Shin, én pedig érdeklődve fordultam felé, de ő lesütötte a szemét, hogy még csak véletlenül se találkozzon a tekintetünk, ezt nem tudtam mire vélni.

- De ígérem a jövőben igyekszem majd elmenni, rendben? – mosolyogtam Min Hyukra, aki csak bólintott egy nagy vigyor kíséretében.

Én szálltam ki legelsőnek, mikor kinyílt a liftajtó. Egy ideig együtt lépdeltünk, majd mikor az irodámhoz értem, feléjük fordultam és meghajoltam picit, majd beléptem. Letettem a táskám az asztalra és leültem a székre.

Ez volt az első olyan alkalom, mikor nem éreztem, hogy Jung Shin jelenléte az őrületbe kerget és igazán üdítő volt. De bármeddig is húztam, tudtam, hogy tisztáznom kell az érzelmeim iránta, mert addig nem lehetek nyugodt Hong Ki mellett. Ha tehettem volna, eldobtam volna messzire azokat az emlékeket, amik úgy megdobogtatták a szívem, hisz akkor végre csak egy embert kellett volna mindig figyelnem, teljesen átadhattam volna magam neki. De ez közel sem volt olyan egyszerű, hogy csak így elintézhessem.

A délelőttöm vontatott volt és nagyon vártam, hogy eljöjjön a szünet és elmehessek egy kávéért, mert még délben is szörnyen álmos voltam. Mivel az elsőn volt egy büfé az étkezőben, ezért nem mentem ki a városba, hanem lementem oda. Gyorsan megvettem az Americanom és elindultam vissza. Tudtam jól, ha Hong Ki értesülne arról, hogy nem ebédelek, akkor a fejemet venné, de most egy falat sem ment volna le.

Épp kiszálltam a liftből, mikor megcsörrent a telefonom.

- Halló? – kérdeztem, mert nem igazán néztem, hogy ki hív.

- Szia, Min Hee! Choi Mi Nam vagyok, azért hívlak, mert egy szívességet kell kérnem tőled.

- Mondja csak, bármi az! – indultam el közben újra az irodám felé.

- A srácoknak egytől rádióadásuk lesz az új lemezről és nekem haza kellett jönnöm. Nem tudnád elkísérni őket helyettem? – majdnem kiejtettem a poharat a kezemből, ahogy meghallottam a szavait. A szívem kihagyott egy ütemet. Képes lennék helyettesíteni őt? Valóban megbízik bennem ennyire, hogy maga helyett elküld? Az F.T Islandnál soha nem kellett egyedül mennem sehova, ezért nem tudtam, mit kéne mondanom, de nem akartam meghazudtolni se magam, hisz az előbb azt mondtam, hogy bármit megteszek.

- Természetesen. Mi lenne a feladat? – egyeztem végül bele.

- Csak kísérd el őket és figyelj oda, hogy minden jól menjen, rendben?

- Igen, értettem. Így lesz! - bólintottam, bár ezt ő úgysem láthatta.

- Köszönöm! Majd még hívom – nyomott ki.

Ránéztem az órámra és elhűlve konstatáltam, hogy már negyed egy és nekik egyre adásban kellett lenniük, arról nem is beszélve, hogy oda is kellett volna addig érni. Vágtam egy hátraarcot és elindultam a lift felé, közben megcsörgettem Jung Shint, és áldottam magam, hogy elmentettem a számát, mikor hívott előző nap.

- Szia! Mi a helyzet? – kérdezte. A hangjában meglepetést véltem felfedezni, valószínűleg nem tudta elképzelni se, hogy miért keresem.

- Szia! Nekem kell elkísérni titeket a rádióhoz, merre vagytok?

- A parkolóban. Vártuk a menedzsert, de akkor téged várunk. Siess, kérlek!

- Rendben, úton vagyok! – nyomtam ki és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre felérjen a lift.

Amikor megjelent, rögtön beszálltam és megnyomtam a parkoló gombját. Idegesen doboltam a telefonomon, hogy mikor érek le végre, de egyszer csak kinyílt és én rohantam a fiúkhoz, akiket azonnal kiszúrtam.

- Ne haragudjatok, hogy várnotok kellett! Én is csak most tudtam meg… - hadartam el egy szuszra.

- Semmi baj! – legyintett Yong Hwa. – Akkor induljunk. Min Hee – fordult felém. –, én mindig elől ülök, ugye nem probléma, ha…?

- Persze, hogy nem – ráztam meg a fejem. Bár csak akkor gondoltam át jobban, mikor megláttam, hogy Min Hyuk száll be a fekete Jeep vezetőülésébe.

- Te vagy a legkisebb, így te ülsz középen! – jelentette ki Jong Hyun és már be is ült jobb szélre. Nem volt erőm és kedvem sem ellenkezni, mert ha a szélre is ülök, Jung Shin lesz az oldalamon, így egyszerűen csak bemásztam középre.

Igazából nem lett volna kellemetlen, ha a két srác lába nem feszül nekem. Valahogy egyik sem húzta össze magát, ahogy én tettem, hanem széttárták a lábuk, így a combjuk nekem nyomódott. Már csak a gondolat is, hogy Jung Shin és az én lábam összeér, furcsa érzéssel töltött el, de elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Az út részemről némán telt, tehát én nem szólaltam meg, de a srácok igazán élénkek voltak. Kész megváltás volt, mikor kiszállhattam és távolabb kerültem Jung Shintól. Én Yong Hwa oldalán léptem be, a többiek pedig mögöttünk sétáltak. A recepción eligazítottak minket, majd sikeresen megtaláltuk a termet, ahol a felvétel zajlott.

Üdvözöltek minket, majd az egyik műsorvezető érdeklődve fordult felém.

- Úgy hiszem, hogy Önt még nem láttam. Új menedzseretek van, fiúk? – kérdezte őket.

- Oh, nem-nem! Én…

- Ő a helyettes, a menedzserünknek halaszhatatlan dolga akadt – segített ki Min Hyuk, mire hálásan pislogtam rá.

- Értem. Nos, örülök, hogy megismerhetem! – mosolygott rám.

- Én is! – hajtottam meg kicsit a fejem

Az adást kintről hallgattam, mivel közben videózták is őket és nem igazán akartam megjelenni a felvételeken. Az új albumról volt szó, amire már én is igazán kíváncsi voltam. Igazából meghallgathattam volna, de nem akartam lelőni a poént, bár az első alkalommal pár számot sikerült megismernem. Hivatalosan ma este jelent meg és hétfőn kezdődtek a koncertek.

Mikor végeztek, megköszöntük a rádiósok munkáját, majd visszasétáltunk a kocsihoz. Egész út alatt próbáltam nem arra koncentrálni, hogy Jung Shin válla az enyémnek nyomódik és hogy hallom minden lélegzetvételét, de nem volt könnyű feladat.

Végre megérkeztünk és Jong Hyun után én is kiszálltam. Fellifteztünk a negyedikre, de még mindig a gondolataim rabja voltam.

- Te mit gondolsz? – kérdezte Jung Hyun.

- Tessék? – fordultam felé nagy szemekkel. – Ne haragudjatok! Elgondolkoztam – mosolyogtam feszélyezetten, mert valóban nem figyeltem arra, hogy miről beszélnek.

- Nem fontos! – legyintett a srác. Még mielőtt megszólalhattam volna, nyílt a liftajtó és kiléptünk.

- Nos, ma nagyon ügyesek voltatok, csak így tovább! Este találkozunk! – biccentettem feléjük, majd amilyen gyorsan csak lehetett, bemenekültem az irodába, meg sem várva a válaszuk. Jó volt újra egyedül lenni.

Már nem sok dolgom volt és a munkaidőmből sem volt túl sok hátra, ezért nyugodtan elvégeztem a feladataim, majd összeszedtem a cuccaim és elindultam haza.

Egész úton azon gondolkodtam, hogy mégis miben kéne mennem egy ilyen eseményre, még azt sem tudtam, hogy milyen helyre megyünk. Nem akartam alulöltözött, de túlöltözött sem lenni, viszont mindenképp csinos ruhát kellett húznom, már csak azért is, hisz ez volt az első megjelenésünk párként Hong Kival.

Amikor hazaértem, áttúrtam a szekrényt és nagyokat sóhajtva dobtam félre mindent. Egyszerűen egyiket sem éreztem megfelelőnek, nem tudtam, hogy mit tegyek. Meztelenül nem mehettem és már vásárolni sem volt időm elmenni, így egyre jobban kétségbeestem. Már épp feladni készültem, mikor hirtelen kopogtattak.

Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehet az, ezért kíváncsian sétáltam az ajtóhoz.

- Jó napot! – üdvözöltem a futárt, aki egy nagy csomagot tartott a kezében.

- Jó napot! Ön Park Min Hee? Ez az Öné. – tette le a csomagot, majd előhúzott egy papírt. – Itt írja alá – nyújtotta felém a tollat, én pedig nagyokat pislogva megtettem. Nem rendeltem semmit, így el sem tudtam képzelni, hogy ki küldhette ezt. – Köszönöm! – hajolt meg és már ment is tovább.

Bevittem magammal a csomagot és leültem vele az ágyamra. Vajon mi lehet benne? Izgatottan nyitottam ki és teljesen ledöbbentem, mikor megláttam a fekete ruhát benne. Volt egy levél is mellékelve és egy pillanatra azt hittem, hogy Hong Ki küldte, de egyértelművé vált, hogy nem tőle jött, ugyanis ez állt benne:

- A fülembe jutott, hogy egy hírességekkel teli partira vagy hivatalos – kezdtem el hangosan olvasni. - Kérlek, fogadd el ezt a ruhát tőlem! Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű leszel benne. Szeretettel a bátyád, Heon Cheol.

Bár egy kicsit dühössé tett, hogy még mindig figyeltet, hisz más magyarázatot nem tudtam elképzelni arra, honnan tudott erről, mégis nagyon szép gesztus volt ez tőle. A ruha pedig egyszerűen mesés volt, ezért ha nagyon akartam volna, akkor sem tudtam volna haragudni rá.

Az egész ruhán finom szálú csipke volt végigfuttatva, pánt nélküli felsőrésze és gyönyörű fodros alsórésze volt, több réteg egymáson, amiből az egyik tüll anyagú volt. Nem mertem belegondolni, hogy mennyibe kerülhetett, mert ebben a pillanatban csak az érdekelt, hogy miként fest majd rajtam.

Küldtem egy köszönő SMS-t a bátyámnak, majd elmentem fürödni. Megmostam a hajam és maszkot tettem az arcomra. Miután beszárítottam, a hajvasaló segítségével pedig begöndörítettem pár tincset a hajamból, utána pedig nekiálltam a sminkemnek. Próbáltam a legjobbat kihozni magamból, még ha nem is voltam annyira profi ebben.

Néha azt kívántam, hogy bárcsak lett volna egy anyám, aki megtanítja mindezt vagy legalább barátaim, akik támogatnak benne, de mindent magamnak kellett megtanulnom.

Próbáltam elhessegetni a szomorúságot, ami hirtelen rám telepedett és összeszedni magam. Eltartott egy ideig, de végül is egész csinos sminket sikerült összedobnom, ezért jókedvűen néztem a tükörbe. Azt akartam, hogy ha Hong Ki meglát, akkor azt mondja majd, hogy „Hű!”.

Végre felvehettem a ruhát, amit a bátyám küldött, hisz már csak az hiányzott. Óvatosan vettem ki a dobozból és a felvétel közben is nagyon ügyeltem, nehogy baja essen. Egyszerűen boldogsággal töltött el ez a ruha. Volt egy bátyám, aki azért küldte, mert gondoskodni akart rólam és volt egy férfi, aki szeretett és talán lenyűgözhettem benne. Végre nem voltam egyedül, hanem számítottam másoknak és mellettem álltak.

Párszor megpördültem benne és minden irányból megnéztem, hogyan is áll, de igazán elégedett voltam. Aztán kerestem egy magas sarkút hozzá, mert szerencsére abból volt pár darab. Végül a vörös tűsarkúm mellett döntöttem, még ha éreztem is, hogy meg fogom bánni. Egy kistáskába bedobáltam, ami nélkülözhetetlen volt és végre elkészültem.

Félve néztem az órára, és elképedtem, hogy pontosan fél hetet mutatott. Ha máskor nem is ment, most sikerült pont időben elkészülni, nem előbb és nem később egy perccel sem. Ekkor eszméltem fel, hogy ez azt jelentette, hogy Hong Ki lassan meg fog jelenni, mire rögtön elfogott az izgatottság. Mi van, ha túlöltöztem? Vagy ha nem tart majd csinosnak és nem tetszem neki?

Még folytattam volna sokáig a kérdéseket, ha nem kopogtattak volna az ajtón. Lélegzet visszafojtva nyitottam ki és akkor sem lett könnyebb, mikor megláttam a fehér ingben, vörös zakóban és a hozzáillő öltönynadrágban előttem álló Hong Kit. Egyszerűen szörnyen jól nézett ki, szívdöglesztő volt és szexi. Igazán kitett magáért, ezért éreztem, hogy lassan elvörösödöm. Persze ehhez hozzájárult az is, ahogyan végigmért.

- Huh… Min Hee… – mosolyodott el és közben zavartan pislogott. – Gyönyörű vagy, kedvesem! - lépett közelebb és egy apró csókot nyomott a számra. Zavarba ejtett a bókja.

- Nagyon jól fest, Lee Hong Ki úr! – mosolyogtam vissza rá, miközben átkaroltam a nyakát, mire újra megcsókolt.

- Induljunk! – húzódott el, válaszképp csak bólintottam. Bezártam a lakást, majd a kocsijához mentünk.

- Nagyon szép ruha! – szólalt meg már út közben. – Egyedinek tűnik. Honnan van? Csak nem tartasz valami szeretőt? – kérdezte és bár viccnek szánta, engem akkor is megfogott a kérdésével. Mivel jól tudta, hogy nincs testvérem és nem most akartam megbeszélni a dolgot, ezért nehéz volt választ adni.

- Egy számomra fontos személytől kaptam, akinek hamarosan bemutatlak – mondtam végül.

- Ez rejtélyesen hangzik – kuncogott. – De rendben, legyen akkor így – zárta le a témát. Csak örülni tudtam, hogy nem erőltette a dolgot.

Elmentünk a tortáért és miután értetlenkedtünk egy sort a cukrásszal, meg is kaptuk a rendelt finomságot. Mivel nem akartuk, hogy összetörjön, ezért a kezemben fogtam, amíg a szórakozóhely felé tartottunk.

Nagyon meglepődtem, mikor tudatosult bennem, hogy egy afféle karaoke bár egyik nagytermét bérelték ki a srácok. Azt hittem, hogy ennél felvágósabb lesz a buli, de végül is Yong Hwaról volt szó, meg aztán nekem is sokkal kellemesebb környezet volt ez.

Nem voltam az a bulizós típus, leginkább azért, mert se pénzem, se időm nem volt ilyesmire, ezért nem igazán tudtam, mit is várjak az estétől, mindenesetre izgalommal töltött el.

Bevittük a tortát és előkészítettük, hogy mire megérkeznek a srácok, minden rendben legyen. Maga a helyiség körülbelül húsz, huszonöt ember befogadására volt alkalmas. Tele volt karaoke felszereléssel az egyik oldal, míg a másikon két nagyobb bőrkanapé volt egy jó nagy asztal körül, ami tele volt étellel és itallal. Persze, volt még két kisebb asztal és pár szék, hogy külön is lehessen ülni és beszélgetni mondjuk.

- Kiszaladok az ajándékért, oké? – fordult hozzám Hong Ki, mire bólintottam. Fél nyolcat mutatott az óra, így még volt idő a többiek érkezéséig, ezért leültem az egyik kisasztalhoz.

A berendezést szemléltem és azon gondolkodtam, hogy mikor jön már Hong Ki, mikor megjelent. Ahogy figyeltem a közeledő alakját, arra gondoltam, hogy egy ilyen pasi mit láthat bennem. Ő, aki híres színésznőkkel vagy énekesnőkkel is randizhatna vagy épp modellekkel, miért egy ilyen lányba szeret bele, mint én? Vagyok olyan jó, hogy egy ilyen férfit boldoggá tegyek?

- Itt is vagyok! – tette le az asztalra a kis dobozt, ami szépen és pontosan volt becsomagolva.

- Mi van benne? – böktem az ajándékra.

- Majd megtudod, Yong Hwa biztosan örülni fog.

- Akkor jó! – mosolyogtam rá. – Hong Ki…

- Igen? – nézett rám lágyan.

- Valóban kedvelsz engem? – tettem fel a kérdést, ami egy ideje érlelődött bennem. Még ha csókolt is, ölelt is, mindig ott volt bennem, hogy nem vagyok elég jó neki. Ezért hát remegő szívvel vártam a válaszát…

11. fejezet

Untouchable -11. fejezet 

Már közeledett a munkaidőm vége, mikor kopogtattak. Úgy tűnt, a mai napon elég népszerű vagyok.

- Nem akarlak zavarni, de… – lépett be tarkót vakarva Jung Shin, mire megállt az ütő is bennem, egyáltalán nem számítottam rá. – ez nem jó így – mutatott fel egy papírt. – A főnök azt mondta, ez a te feladatod volt.

- Gyere csak! – intettem. Elém rakta a papírt és igaza volt, teljesen összekevertem két dátumot és ezzel nagyon elrontottam a napirendeket. – Oh! – sóhajtottam fel. – Elrontottam, nagyon sajnálom! – hajoltam meg picit. – Ígérem, hogy kijavítom és amint kész, viszem.

- Nem olyan sürgős, és amúgy is már nemsokára végeznél – emelte maga elé a kezét. – Ne túlórázz miattam!

- Belefér még – legyintettem.

- Rendben – bólintott. – Akkor… Én megyek – intett és furcsa mosolyt öltött az arcára.

- Szia! – köszöntem el, de közben már a dokumentumokat kerestem.

Beletelt egy fél órába, mire mindent átrendeztem és kinyomtattam a megfelelő papírt. Nem tudtam elképzelni, hogyan is véthettem ekkora hibát. Bár ha azt nézzük, nem voltak egyszerű napjaim mostanság, valószínűleg ezért fordulhatott elő. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fog leszidni a főnök, még ha meg is érdemeltem volna.

A buszt, amivel általában hazajárok, már lekéstem, így nem siettem túlságosan és elindultam megkeresni Jung Shint. Nem tudtam, hogy bent van-e még, csak reménykedtem benne. A próbatermükben próbálkoztam elsőnek és helyesnek bizonyult a feltételezésem, miszerint ott megtalálhatom.

Egyedül volt bent, egy széken ülve gitározott a félhomályba borult terem közepén, közben pedig énekelt. A fején fejhallgató volt, a szemeit pedig lehunyta. Nagyon meglepett a hangja, persze nem olyan volt, mint Hong Kié vagy épp Yong Hwaé, mégis megfogott, volt benne valami andalító. Nekem nagyon tetszett, ahogy énekelt és mivel nem akartam megzavarni, ezért óvatosan zártam be az ajtót és lopakodtam picit közelebb. Még ha nem is volt szép dolog így meglesni, annyira lenyűgözött.

Valószínűleg véget ért a szám, hisz abbahagyta a gitározást és az éneklést, majd lassan kinyitotta a szemeit. Meglepetten fordult felém, szinte rögtön észrevett. Nem tudtam eldönteni, hogy ő vagy én volt nagyobb zavarban. Láttam, ahogyan az arcát ellepi a pír.

- Ne haragudj! Csak elkészültem ezzel… - nyújtottam felé a papírt. Levette a fejhallgatót és letette a gitárját a széknek döntve.

- Tessék? – kérdezte nagyokat pislogva közelebb lépve. Ah, szóval eddig nem hallott!

- N-ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak elkészültem a papírral.

- Oh, köszönöm szépen! – mosolyodott el zavartan. Elvette a papírját és letette az egyik polcra.

- Nem kell megköszönnöd, hisz elrontottam, ez csak természetes… - legyintettem. – Akkor én… - hátráltam, de beleakadt a lábam az egyik földön tekergőző vezetékbe és zuhanni kezdtem. Ha Jung Shinnek nincsenek olyan jó reflexei, akkor simán a padlón végzem, azonban még időben sikerült elkapnia, az egyik kezével a vállamnál, míg a másikkal a derekamnál támasztott meg.

Pár centi választotta csak el az arcunkat egymástól, hisz felém hajolt. Ez eszembe jutatta a csókunk, aminek az emlékére megborzongtam. Ha most benyitott volna valaki, akkor óriási bajban lettünk volna, elég félreérhető volt a helyzet.

Tudtam, hogy fel kéne egyenesednem, hogy nem helyes, hogy a karjaiban tart, de nem tudtam szabadulni a gyönyörű szemei börtönéből. A szívem egyre hevesebben vert és a torkom is kiszáradt. Miért volt olyan átkozott helyes, és én miért éreztem így magam mindig, ha a közelemben volt?

- Oh, jól vagy? – segített fel és én rögtön hátrébb léptem.

- Igen, jól – bólintottam.

- Figyelj, sajnálom a liftes dolgot! Nem kellett volna olyan bunkónak lennem veled – vakarta meg a tarkóját és a földet kezdte el fixírozni.

- Ah, nem számít! – ráztam meg a fejem. – Viszont nem zavarlak tovább, gyakorolj csak nyugodtan! – mosolyogtam kényszeredetten és elindultam kifelé. Alig vártam, hogy kiérjek a helyiségből, mert úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

- Min Hee! – szólt utánam, mikor már az ajtó előtt álltam.

- Igen? – fordultam felé.

- Öhm… Semmi! Menj csak! - mosolygott, de láttam rajta, hogy ez is pont annyira őszinte, mint az én előbbi produkcióm. Mondani akart valamit, ebben biztos voltam, mégsem tette meg.

- Akkor… – hajoltam meg picit és magára hagytam.

Egyenest a női mosdóba mentem és beálltam a tükör elé. Az arcom vöröslött, alig kaptam levegőt és azt sem tudtam, hogy mit csinálok. Boldog voltam Hong Kival, akkor mégis mi a fene volt ez? Miért volt ilyen hatással rám és miért viselkedett úgy, mintha…?

- Verd ki a fejedből! – rivalltam a tükörképemre. Lehunytam a szemeim, de azok égtek az egész napos munka miatt. Ideje volt haza indulnom.

Visszamentem az irodámba és összeszedtem a cuccaim. Lekapcsoltam a gépet, a villanyt és becsuktam az ablakot. A lépteim visszhangoztak a kihalt folyosón és azon gondolkodtam, hogy vajon Jung Shin elment-e már. Benyomtam a gombot és egy kis várakozás után kinyílt az ajtó. Megnyugodtam, mikor a liftajtó anélkül csukódott be, hogy ő megjelent volna. Idegesítő zene szólt és alig vártam, hogy a szabad levegőn legyek.

- Olyan meleg van itt… - suttogtam magamnak, miközben kifújtam egy nagy adag levegőt. Végre leértem és átvágtam a nagy előcsarnokon. Furcsa érzés fogott el, amit nem tudtam megmagyarázni, valahogy rossz előérzetem volt.

Mint mindig, most is rengeteg ember várakozott a buszra, én pedig sohasem voltam oda a tömegért. Az idei nyár melegnek ígérkezett, hisz még csak most kezdődött, június negyedike volt, de már egy ideje tombolt a hőség.

Az elsuhanó autókat figyeltem és közben reménykedtem, hogy hamarosan megérkezik az én járművem is. Eszembe jutott az előző nap, mikor is beszéltem azzal a férfival, a bátyámmal. Időt kértem tőle, pedig felajánlotta, hogy beköltözhetek a családi házba és sofőrt is kapok, de nekem ez túl nagy változás lett volna. Nem akartam ilyen hirtelen belevetni magam az egészbe, fel kellett mindent dolgoznom és alaposan átgondolnom, addig nem is akartam beszélni vele. Szerencsére megértette és megfogadta a kérésem, így teret hagyott nekem.

Egy ismerős autó állt meg nem messze a buszmegállótól és abban a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.

- Halló? – vettem fel meglepetten.

- Rég vittelek haza, gyere! – nyomta ki. Egy ideig tétováztam, de mivel nem úgy tűnt, hogy továbbállna, ezért elindultam az autó felé, majd beszálltam.

- Köszönöm – biccentettem, pedig elég feszültnek éreztem magam.

A korábbi jelenet után, nem tudom, miért erőltette, hogy megint kettesben legyünk. Próbáltam az ablakon kifelé bámulni és elfelejteni, hogy ki is vezeti az autót. Bele se mertem gondolni, vajon Hong Ki miképp reagálna, ha megtudná, hogy itt ülök Jung Shinnal egy autóban. Abból, ahogy eddig viselkedett, mikor meglátott minket együtt, semmi jóra nem számíthattam. Meg aztán hozzájárult az egészhez a pletyka, amit Jae Jin említett, hogy már így is azt beszélik, hogy sokat vagyok Jung Shinnel.

Nagyon kínos volt a csend közöttünk és láthatóan ő sem akarta erőltetni a beszélgetést, ezért csak a vezetésre koncentrált. Simán kihagyhattuk volna ezt a közjátékot és hazamehettem volna busszal, nem értettem, miért volt szükség erre.

Bekanyarodott az utcába és ott állt meg, ahol legutóbb.

- Hát – fordultam felé és közben már nyúltam az ajtó felé. –, köszönöm! Holnap látjuk egymást! – biccentettem kimérten. - Jó éjt! – intettem és most nem tartott vissza.

Ahogy elhajtott, sóhajtottam egy nagyot és az ég felé fordultam.

- Ha van ott fent valaki, akkor ideje lenne abbahagynia a szórakozást! – ráztam meg a mutatóujjam, de rájöttem, hogy elég zakkantnak tűnhetek, így inkább elindultam a lakáshoz.

Mikor beléptem, olyan üresnek éreztem magam, nem várt itthon senki, még egy háziállat sem. Persze nem is tarthattam volna, tiltotta a házirend, de akkor is. Miért voltam magányos ennyi ember között? Miért voltam magányos, ha egy szerető férfi állt mellettem?

Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom Hong Kit, ezért megcsörgettem és vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Természetesen nem említettem, hogy ki hozott haza. Nem hazudtam, csak nem mondtam - így egyszerűbb volt. Tudtam, hogy zavarná és olyat látna bele, ami nincs ott, hisz nem lehet ott.

Miután beszéltem vele, gyorsan ettem, majd lefürödtem és aludni mentem. Az utóbbi napok így teltek, mikor nem Hong Kival voltam, ugyanis igen leszívott a munka. Úgy éreztem, hogy valami hamar lefáraszt, talán a belső vívódás tett ennyire kimerültté.

***

Magamhoz mérten kipihentem ébredtem és Hong Ki reggeli SMS-e fel is vidított. Megreggeliztem, ittam egy jó kávét, majd nekiálltam készülődni a munkába. Egy fehér rövidnadrágot vettem fel és egy terepmintás felsőt az elmaradhatatlan tornacipőmmel.

A busz időben érkezett, így kényelmesen beértem. Őszintén szólva egy részem igazán aggódott, hogy behív magához a főnök az elrontott papírok miatt, de ahogy telt az idő, semmi sem történt, így megnyugodtam.

Tíz óra felé át kellett ugornom a főnökhöz egy papírral, de meghökkentő látvány fogadott, ahogy kiléptem a folyosóra. Jung Shin egy lánnyal beszélgetett és láthatóan nagyon jól elvoltak, nevetgéltek meg minden. Bár tényleg semmi közöm nem volt hozzá, és okom sem volt, mégis valamiféle düh öntött el és rosszkedvűvé váltam.

Vettem egy nagy levegőt és elsétáltam mellettük, próbáltam úgy csinálni, mint aki észre sem veszi őket. Nem értem, hogy miért is kellett a két iroda mellett megállniuk. Kit érdekel az ő trécselésük, komolyan?!

Bekopogtattam, majd beléptem a főnökhöz. Egy szót sem szólt a hibámról, ami meglepett, gyanús volt nekem ez a kivételezés. Nem volt mindennapi, ahogy ennél a cégnél bántak velem, és kezdtem úgy érezni, mintha valami miatt másképp kezelnének, mint a többi alkalmazottat.

Csak remélni tudtam, hogy mikor kilépek a főnök szobájából, Jung Shin meg az a lány már nem lesznek ott, nem akartam még egyszer látni, ahogyan rámosolyog arra a nőszemélyre, mert akkor… Nem esett volna jól és kész! Persze, az élet most sem kegyelmezett és nem mozdultak egy centimétert sem onnan. Ahogy jobban megnéztem a lányt, rögtön felismertem benne az AOA egyik tagját, Seol Hyunt. Az a lány bosszantóan szép volt, csinos ruhákat hordott és komolyan nem érettem, miért zavart ez ennyire engem. Csak nem féltékeny voltam?

Elindultam ugyanolyan közönnyel, ahogy ide is jöttem, de Jung Shin észrevett és megállított.

- Oh, Min Hee, várj!

- Igen? – fordultam felé és próbáltam nem úgy nézni rá, mintha fel akarnám nyársalni a szemeimmel vagy valami hasonló.

- Holnap este te is jössz, igaz? – mosolygott.

- Igen – bólintottam és közben koncentráltam, hogy véletlenül se nézzek a lányra.

- Szuper, akkor később beugrok, mert kérnék egy szívességet.

- Rendben, most pedig megyek – hajoltam meg feléjük és ott hagytam őket.

Nem fért a fejembe, hogy miért kellett megállítani ilyesmiért, elég lett volna, ha egyszerűen bejön hozzám, ha végzett a jópofizással. Mintha lett volna benne valami direktség, de ah, az képtelenség! Csak nem szúrhatta ki, hogy mennyire idegesít, hogy azzal a nőszeméllyel beszél, ugye?

Leültem az asztalomhoz és egy ideig csak bámultam magam elé.

- Neked mégis mi a fészkes fene bajod van, Min Hee, mondd?! – sziszegtem. – Ah… - túrtam bele a hajamba és legszívesebben toporzékoltam volna. Komolyan nem kellett volna így viselkednem, mert ha még Hong Ki flörtölt volna, akkor jogos lett volna, de így... Nem volt jogom féltékenynek lenni, nem csak azért, mert Jung Shin nem volt a barátom vagy valami hasonló, hanem azért is mert Hong Ki viszont igen.

Jung Shin nem váratott sokat magára, tíz perc múlva be is kopogtatott.

- Egy pillanat, addig ülj le! – intettem, mert közben már belemerültem a munkába. – Na, most már mondhatod! – néztem fel rá.

- Szeretnék egy szívességet kérni tőled – vett elő egy papír cetlit. – Erről a címről kéne elhozni Yong Hwa tortáját, mert holnap sokáig leszünk bent és mi nem tudunk beugrani érte. Megkérhetlek rá?

- Persze – vettem el mosolyogva, bár majdnem azt mondtam, hogy miért nem kéri meg azt a libát, de visszafogtam magam. –Ha csak ennyit szerettél volna, akkor én folytatom a munkám.

- Köszönöm! Nem zavarlak tovább – állt fel feszengve. – Szia! – intett és kiviharzott.

Nagyot sóhajtva néztem a cetlire, majd elraktam a táskám egy zsebébe, ahonnan tudtam, hogy nem hagyom el, majd valóban folytattam a dolgom.

A koncentrálás már kevésbé ment ugyan, de nem akartam hasonló hibát elkövetni, mint a minap, ezért nagyon igyekeztem. De annyiféle érzelem és probléma között nem volt egyszerű feladat. Mindig másfelé terelődtek a gondolataim, ezért nem haladtam túl jól.

Amikor megjelent Hong Ki, óriási bűntudat fogott el, ő annyira édes volt velem, erre én meg azzal foglalkozom, hogy egy másik srác kivel flörtöl. Ebéd közben megmutattam a cetlit és átadtam a kérést, mire megegyeztünk abban, hogy majd együtt elhozzuk, kocsival úgyis egyszerűbb lesz.

Miután megbeszéltük az estét, miszerint elmegyünk bowlingozni, egy csók után magamra hagyott, ment folytatni a gyakorlást. Olyan rég láttam a többieket, ezért nagyon örültem, hogy holnap mind ott lesznek a bulin, már szerettem volna megölelgetni Jae Jint, de Min Hwat, Jong Hoont és Seung Hyunt is. Sok mindent tartogatott számomra az a buli, ebben biztos voltam.

A délutánom lassan telt, de ez mindig így van, ha az ember vár valamit és én nagyon szerettem volna már, hogy péntek este legyen vagy legalább ma este és lazítsunk egy kicsit a barátommal.

A munkaidőm lejárta után rögtön indultunk, még átöltözni sem hagyott időt, azt mondta, felesleges, én így is tökéletes vagyok. A maszk és a sapka jól takarta, de mégis nagyon féltem, hogy lefotóznak minket és a holnapi címlapon mi feszítünk majd. A cégnél sem díjazták volna, ebben biztos voltam.

Az este jól telt, bár elég csúnyán kikaptam, de nem zavart, mert Hong Ki nagyon ügyes volt, nekem pedig ez volt az első alkalmam, hogy játszottam. A lényeg úgyis az együtt töltött idő volt, bár megbeszéltük, hogy legközelebb olyat választunk, amiben én vagyok jó és lealázom, persze ez neki annyira nem tetszett, de nekem annál inkább.

Természetesen hazavitt és már az ajtómnál álltunk, mikor nagyot sóhajtva megszólaltam:

- Ha lefotóztak minket…

- Miért aggódsz mindig ennyit? – csóválta meg a fejét. – Ha lefotóztak minket, akkor lesz pár közös képünk – vigyorgott.

- Te bolond vagy! – löktem meg picit.

- Csak annyira, hogy jó legyen – vont vállat.

- Akkor én megyek, rendben?

- Menj csak! Holnap fél hétre jövök érted, hogy még hét előtt el tudjuk hozni a tortát és hamarabb odaérünk, mint a többiek.

- Megbeszéltük – mosolyogtam, majd odahajoltam és egy apró csókot nyomtam a szájára. Ekkor villant be, hogy ez volt az első, hogy én kezdeményeztem. – Jó éjt! – suttogtam zavartan és ott hagytam a vigyorgó srácot.

Még gyorsan lefürödtem és kikészítettem mindent holnapra, majd bebújtam az ágyba, de valahogy nem akart álom jönni a szemeimre. Sokáig forgolódtam, mire sikerült elszenderedni.

10. fejezet

Untouchable – 10. fejezet

Két hét telt el azóta a bizonyos este óta, vagyis ma már két hete vagyok Hong Ki barátnője. A kapcsolatunk még nekem is meglepetést okozott, mert igazán jól indult. Nem hittem, hogy ennyire rendben lesz minden, az első napokban sokat kételkedtem abban is, hogy egyáltalán megtörtént-e a dolog.

Nem vertük nagydobra, nem igazán akartam a média figyelmének középpontjába kerülni, ugyanis nem vágytam arra, hogy valami őrült Hong Ki fan kitépkedje a hajszálaim vagy valami hasonló. Még friss volt a kapcsolat ahhoz, hogy hivatalossá váljon, még bármi kisülhetett belőle.

A híre viszont elég gyorsan elterjedt, pedig én csak Jae Jinnek szóltam róla, de hogy Hong Ki kinek mondta el, azért már nem vállalhattam felelősséget. Meg aztán úgy gondoltam, hogy ez az ő döntése, na, és persze jól esett, hogy felvállal mások előtt is.

Hong Ki nagyon figyelmes volt velem, mindig együtt ebédeltünk, mivel kerültük a felhajtást, ezért az irodában került rá sor általában. Esténként pedig átjött vagy én mentem hozzá, néha csak sétáltunk és beszélgettünk, vagy kocsikáztunk.

Egyszóval úgy éreztem, hogy végre minden összejött. Persze, néha eszembe jutott Jung Shin, de mindig eltereltem a gondolataim róla, hisz ő sohasem tekintett rám nőként. Meg aztán ebben a két hétben nagyon keveset láttam, akkor is csak köszöntünk egymásnak. Teljes gőzerővel mentek a fotózások, a felvételek és a srácok keményen dolgoztak, hogy jó eredményt érjenek majd el. Lett volna lehetőségem velük tartani, hisz felajánlotta a főnök, de én inkább az irodai papírmunkát választottam, mert tudtam, hogy kényelmetlenül érezném magam.

A mai napom is hosszú volt és alig vártam, hogy véget érjen. Igaz, hogy még csak kedd volt, de már a múlt hetet is végig túlóráztam és a hétvégén is annyi dolgom volt, hogy ki sem látszottam a munkából. Már öt óra körül járt, mikor leadtam az utolsó papírt is, és összepakoltam végre. A liftre vártam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló? – szóltam bele, ugyanis ismeretlen szám hívott.

- Szia, Min Hee! Jung Heon Cheol vagyok. Ráérsz most?

- Most végeztem a munkában – szálltam be közben a liftbe. Nagyon meglepett a hívása, igaz, hogy mikor megjelent az életemben, akkor mondta, hogy egy ideig külföldön lesz, de ha visszatér, keres.

- Rendben. A munkahelyed előtt áll egy fekete BMW, majd az elhoz – nyomott ki.

 Nagyot sóhajtva néztem a telefonomra. Még mindig nem sikerült feldolgoznom, amit mondott. Hirtelen megjelenik azzal, hogy a bátyám és egyértelmű, hogy egy gazdag család fia. Hogy hihetnék neki?

Az épület előtt valóban ott várt rám az autó és a sofőr azonnal ki is pattant, ahogy meglátott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon furcsa volt az egész helyzet számomra, az egyenruhás sofőr, a hajolgatás. Mibe keveredtél, Min Hee? – kérdeztem magamtól.

Nem tartott sokáig az út, egy előkelő, számomra túl puccos étterem előtt álltunk meg. Újfent kinyitotta számomra az ajtót a férfi és meghajolt.

- Már várják bent! – és visszaszállt az autóba. Félénk léptekkel indultam el befelé. Kezdett az egész olyan lenni, mint ha egy sorozatot néznék a tévében.

Ahogy beléptem, ott is mindenki mélyen meghajolt előttem és odavezettek egy asztalhoz, ahol már ott ült ő.

- J-jó estét! – hajoltam meg.

- Foglalj helyet, kérlek! – mutatott a vele szemben lévő székre, mire bólintottam és leültem. – Ettél már steaket? – kérdezte, de csak megráztam a fejem. Intett egyet, mire rögtön megjelent egy pincér. – A hölgynek is ugyanazt kérném és egy üveggel a legjobb borukból.

- Igenis, uram – hajolt meg, és már el is tűnt intézkedni. Áradt ebből a férfiből, hogy hatalma van. A múltkori alkalommal nem sokat árult el magáról, csak azt, hogy jó ideje keres már és megmutatott egy papírt, ami bizonyította, hogy testvérek vagyunk.  Nem sok időt töltött nálam, de a szavai felzaklattak.

- Feltételezem, hogy sok kérdésed van, de egyelőre nem mindre adhatok választ. Mégis, amit tudni szeretnél, kérdezd meg! – mosolyodott el, amitől sokkal szimpatikusabb lett.

- Azt mondja, hogy a bátyám, de…

- Láttad a DNS-tesztet, igaz? Az apám és a te DNS-ed összevetése volt – felelt higgadtan.

- De mégis, hogy…? – szűkítettem össze a szemem.

- Tudod, ezt még jó, ha az elején megtanulod. A pénz a mozgató rúgója ennek a világnak, és ha van pénzed, akkor nincs lehetetlen. Sajnálom, hogy a hátad mögött kellett ezt intézni, de míg nem tudtam biztosat, nem léphettem.

- Értem… - bólintottam.

Megjelent a pincér és bemutatta a bort, majd töltött mindkettőnk, az üveget pedig itt hagyta.

- És hogy talált meg?

- Kérlek, ne beszélj velem ennyire hivatalosan! – kóstolt bele a borba, majd elégedetten tette vissza a poharat. Bele se mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Követtem a példáját, így én is megkóstoltam és meglepődtem az ízek gazdagságán. Tényleg meglehetősen finom volt. – Na, de a kérdésedre visszatérve, felfogadtam egy magánnyomozót, amint lehetőségem nyílt rá.

- És ő megtalált? – próbáltam teljesítve a kérését, közvetlenül beszélni.

- Igen – bólintott. – De nem volt egyszerű, hisz már nagyon rég eltűntél… Biztosan nem emlékszel, hisz még apró voltál, nem egészen három éves.

- Eltűntem? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, én akkor hét éves lehettem. Sokat játszottunk együtt, egyszerűen nem tudtam felfogni, hová lettél. A rendőrség nem talált, hiába ajánlottak olyan nagy összeget a szüleink.

- És mi történt? Elraboltak vagy…?

- Erről még nem tudok pontosat mondani. De hat éves korod előttről nincs semmiféle feljegyzés. Ahogy utánanéztem a hátterednek, több nevelőszülőnél is megfordultál és az utolsót magad hagytad ott, amint nagykorú lettél.

- Így van – bólintottam. Kezdtem furcsán érezni magam. Nem tudtam, hogy eláruljam-e, de mivel engem is pont annyira hajtott a kíváncsiság a múltam iránt, mint őt, úgy döntöttem megteszem. –Valójában nem tudok visszaemlékezni a gyerekkoromra.

- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.

- Az első hat évem teljesen kiesett – néztem félre. – Ha vissza próbálom idézni, egyszerűen szörnyen fájni kezd a fejem és rosszul leszek.

- Értem – sóhajtott egy nagyot. –Valami itt nagyon nincs rendben. Valószínűleg a traumától nem tudsz visszaemlékezni. Nem lesz egyszerű kideríteni, de meg fogjuk tudni, hogy mi történt veled, rendben? – nézett rám magabiztosan. Olyan furcsa volt, hogy bíztam benne, de mégis úgy éreztem, hogy hinnem kell neki. Valóban a bátyám lehetett, hiszen ahogy kicsit elbeszélgettünk… A jelenléte, a hangja, mind megnyugtatóan hatott rám.

Megérkezett az étel és neki láttunk elfogyasztani, közben pedig a munkámról kérdezgetett.

- És van már barátod? – mosolygott rám úgy, ahogy tényleg csak egy idősebb testvér tud. Rendesen zavarba jöttem, úgy biccentettem.

- Ennek örülök, ha eljön az idő, akkor szívesen megismerem.

- Rendben… - egyeztem bele

- Ízlik? – bökött a tányérom felé, mire csak bólintottam. Tényleg elképesztően finom volt, még ha merőben el is tért azoktól az ételektől, amiket eddig ettem.

- Egy dolgot nem kérdeztem még, ami nagyon érdekel – kezdtem bele félénken. – Ha valóban a testvéred vagyok, a szüleink…

- Ezt nem akartam felhozni most még – tette le az evőeszközeit. Tudtam, hogy valami olyan következik, aminek nem fogok örülni. –, de a szüleink már nem élnek.

- Mi? – nyíltak tágra a szemeim és nagyot nyeltem. Lehetőségem se volt megismerni az igazi szüleim? Miért volt ennyire igazságtalan velem az élet? Miért utált ennyire a sors? Kezdtem rosszul érezni magam, szédültem.

- Elhunytak pár éve. Apa beteg volt már régóta, anya pedig… - fordult el egy pillanatra.

- Mi történt vele? – vártam lélegzet visszafojtva.

- Anya öngyilkos lett.

***

Csak annyira figyeltem, hogy az egyik lábam a másik után rakjam. Már rég buszra kellett volna szállnom és haza mennem, de még nem volt erőm hozzá. A telefonom már csörgött párszor, így biztos lehettem abban, hogy Hong Ki aggódik értem. Igaz is, úgy volt, hogy felhívom, ha hazaértem. Persze, nem volt szép húzás tőlem nem felvenni, de most nem akartam senkivel sem beszélni. Csak egy kicsit egyedül akartam lenni.

A bátyám szavaiból azt vettem ki, hogy nem véletlenül nem árult el múltkor sokat és most sem akarta elmondani a szüleinkkel kapcsolatos dolgokat. Szerintem úgy vélte, hogy részletekben talán jobban fel tudnám dolgozni, de én ebben nem voltam biztos.

Üresség költözött a szívembe. Még ha soha nem is ismertem őket, a fájdalom nem volt akkora, de a hiányuk kelltette űr, ami pici korom óta folyamatosan kínzott, csak még nagyobb lett. Próbáltam nem sírni, de nehéz volt erősnek lennem. Mindig kegyetlen életet éltem, annyi mindenen mentem keresztül. Amíg be nem kerültem a céghez, minden maga volt a pokol és soha nem akartam visszagondolni erre az időszakra. Egyszerűen annyira keserű volt az érzés, hogy mi lett volna, ha…

Szerettem volna, ha elered az eső, ha legalább az ég sírna velem. Nem érdekelt volna, ha elázom, ha megfázom és beteg leszek, csak elrejtse valami a könnyeim. Talán elmoshatta volna a bánatom, de az ég tiszta volt, túl fényesen ragyogtak a csillagok, az én szívem pedig olyan nagyon sajgott.

***

Nem igazán aludtam az éjszaka, ezért kicsit összeszedetlen voltam. Mindenesetre időben elindultam és elértem a reggeli buszom. Bár párszor hívott Hong Ki reggel is, de személyesen akartam vele beszélni. Igazából egy részem remélte, hogy reggel ott fog várni az ajtóm előtt és megölelhetem, de így nem történt.

Az első ember, akibe belefutottam, az pont az a személy volt, akit nem akartam látni: Jung Shin. Rég nem beszéltünk, most pedig nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy kezelni tudjam a helyzetet. Csak biccentettünk egymás felé. Beléptünk a liftbe és természetesen senki más nem akart ilyenkor utazni.

- Gratulálok! – szólalt meg, miután bezáródott a lift ajtó.

- Mégis mihez? – fordultam felé.

- A pasidhoz – mondta színtelen hangon, egyenesen a szemembe nézve. Megráztam a fejem és felszisszentem, ez egyáltalán nem hiányzott most nekem. Ha őszintén mondja, akkor még azt mondom, hogy oké, de ez annyira más volt. Majdnem azt mondtam neki, hogy ha őt nem érdeklem úgy, akkor miért kell így viselkednie, de visszafogtam magam.

- Kösz – fordultam el és alig vártam, hogy felérjünk. Nevetséges volt az egész, bár lehet, hogy a rossz kedvem miatt éreztem így.

Megcsókolt, aztán meg hozzám se szólt. Mégis mit várt tőlem? Az a csók számára csak egy részeg hiba volt, ez tisztán látszott, akkor miért nem örült a boldogságomnak? Azt hittem, hogy legalább valami barátságféle alakult ki köztünk, ha más nem. De nem úgy tűnt.

Én léptem ki először és már messziről kiszúrtam Hong Kit, ahogy az irodám előtt járkál fel-alá. Amint meglátott, elém rohant és magához ölelt.

- Miért nem vetted fel a telefon? Úgy aggódtam érted – szorított erősen magához. Láttam Jung Shin elhaladó alakját, de nem érdekelt.

- Tudod – húzódtam el. –, egy picit nehéz estém volt, de majd mindent elmondok időben, oké?

- Csak akkor, ha megígéred, hogy nem csinálsz ilyet többet! – vonta össze szemöldökét.

- Ígérem – bólintottam, mire egy apró csókot nyomott a számra. – Na… - löktem meg a vállát. – Megegyeztünk, hogy a cégnél nincs ilyen!

- Úgy sincs itt senki! – húzódott el és legyintett. – Tegnap azt hittem, hogy elaludtál és azért nem veszed fel, de hogy reggel sem reagáltál, kétségbe estem. Már azt hittem, hogy történt veled valami. Szeretem volna elmenni hozzád, de már korán be kellett jönnöm.

- Semmi baj, minden rendben. Nyugodj meg! – simítottam végig az arcán. – Ebédeljünk együtt, jó?

- Mindenképp! – bólintott. – Akkor szünetben jövök! – mosolygott és rám kacsintva elsétált.

Mosolyogva sétáltam az irodámhoz. Bár tegnap el sem tudtam képzelni, hogy képes lesz felvidítani bárki is, de ez a srác valóban egy angyal volt. A barátnőjeként, azt hiszem, nagyobb bizalmat kellett volna szavaznom tegnap neki, de egyelőre nem akartam elárulni neki semmit.

Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem szorította a mellkasom az a fájó érzés, de legalább egy fokkal jobb volt. Muszáj volt egy kicsit elterelnem a gondolataim és majd később agyalni ezen az egészen.

A délelőttöm nem volt túl izgalmas, de ebédszünet előtt nem sokkal megjelent Yong Hwa. Nagyon meglepett a látogatás, hisz pont olyan rég láttam őt is, ahogy a többieket.

- Zavarhatlak? – mosolygott rám, mire csak bólintottam. Miután becsukta maga mögött az ajtót, leült velem szemben. – Rég találkoztunk.

- Igen – bólintottam.

- Oh, tényleg, nemrég hallottam, hogy együtt vagytok Hong Kival. Ehhez szívből gratulálok! – mosolyodott el újfent. Jó volt ezeket a szavakat őszintén hallani.

- Köszönöm! Bár úgy látom, a hír futótűzként terjed.

- Oh, igen. Meg sem tudnám mondani kitől hallottam – legyintett, bár láttam rajta, hogy ez nem teljesen így van. De nem számított, igazából egyáltalán nem zavart, hogy itt a cégnél tudják-e vagy sem, hisz nem volt tiltott. Ha egy CN Blue tagról lett volna szó, akkor nagyobb fába vágtam volna a fejszém, de így nem akadt probléma.

- És miért is kerestél?

- Nemsokára születésnapom lesz, de turnén leszünk akkor, így hamarabb ünneplünk. Nem igazán szeretem a meglepetéseket, így egy egyszerű baráti összejövetelt terveztünk a srácokkal és örülnék, ha te is eljönnél Hong Kival.

- Oh… - néztem rá igen meglepetten. – Természetesen szívesen megyünk! – mosolyogtam rá. – Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszeni fog a dolog.

- Akkor jó! – bólintott. – Akkor péntek este nyolc körül lesz a találkozó. Majd Hong Kinak mondom, hogy hová gyertek, ő ismeri a helyet.

- Rendben.

- Akkor én megyek is, csak ennyit akartam. – állt fel. – További jó munkát! – hagyott magamra.

Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Sok kérdés felvetődött bennem a dologgal kapcsolatban. Most azért hívott meg, mert engem is a baráti körébe sorol vagy csak Hong Ki miatt? Szerettem volna, ha az első. Na, meg a másik, hogyan fogok kibírni egy olyan estét, ahol össze leszek zárva a két sráccal? Nem tudtam választ a rá.

Hong Ki időben érkezett és megebédeltünk. Megbeszéltük a buli kérdését és természetesen jól gondoltam, azt válaszolta, hogy szívesen részt vesz. Ennek nagyon örültem, féltem, hogy úgy mondtam igent, hogy ő ellenezné.

- Tudod, hogy ez az első olyan esemény, ahol párként jelenünk meg? – kérdeztem elmosolyodva.

- Ennek is el kellett jönnie egyszer, nem? Majd Yong Hwanak nézek valami ajándékot, rendben?

- Kérni is akartam – bólintottam. – Te egy kicsit jobban ismered.

- Ezt megbeszéltük! – állt fel és megkerülve az asztalt, mellém guggolt. Nagyokat pislogva néztem rá, hogy most mit tervez. Vigyorogva hajolt az ajkaimra és hosszan elnyújtotta a csókot.

- Indulnod kell – hajoltam el, mire felsóhajtott.

- Te mindig elüldözöl! – vágott durcás képet, de tudtam, hogy ez csupán játék, hisz ő is jól tudta, hogy indulnia kell. – Este nem érek rá, de holnap átugorhatnál.

- Megbeszéltük! – bólintottam.

- Akkor legyen így! Indulok is! Vigyázz magadra! – küldött még felém egy puszit, mielőtt kilépett.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, ez a srác nem volt teljesen komplett. Hátradőltem a székemben és azon gondolkoztam, miképp is jött ez nekem össze. Valóban megérdemeltem őt? Talán ha figyelembe veszem az életem, azt kell mondanom, hogy igen. Talán ő volt az, aki segíthet majd túllendülni mindenen. Nem akartam megint lehangolt lenni, de amint eszembe jutott a téma, rögtön rossz kedvem lett.

Mindig is profin tereltem el a gondolataim és erőltettem magamra mosolyt, de valahogy most mintha nehezebbé vált volna. Ott bujkált a szavaimban, a mosolyom mögött, az elszorult mellkasomban, mindenhol ott volt a fájdalom.

A fájdalom mellett pedig a bűntudattól is ökölbe szorult a kezem. Miért fájtak Jung Shin szavai és a hangneme ennyire? Ha ennyire csodálatos ember volt mellettem, mégis miért fojtogatott ez az érzés?