16.fejezet

16- fejezet – Untouchable

A fejemben ezer meg egy gondolat süvített végig a másodperc törtrésze alatt. Lehetőségek, emlékek, érzések, minden, amihez a Jung Shinnek köze volt, és amit bennem keltett. Türelmesen, szinte már túl nyugodtan tartotta a szemkontaktust, de a szája széle meg-megrándult, ami biztossá tette számomra, hogy pont annyira feszült, mint én. Legszívesebben felálltam és elszaladtam volna, vagy elsüllyedtem volna a föld alá, csak ne kelljen válaszolnom arra a kérdésére, hogy mégis mi van köztünk.

- Nem tudom, miről beszélsz… - kezdtem bele. Te gyáva alak! Nem igaz, hogy ezt teszed. – Nem hiszem, hogy lenne köztünk bármi is. Nekem te nem jössz be úgy…– ejtettem ki a szavakat, amit még én sem hittem el. Egy pillanatra zavarttá vált a tekintete, de rendezte az arcvonásait és bólintott.

- Értem – állt fel és tette a csészéjét a konyhapultra. Beharaptam az ajkam és én is felálltam. Mondani akartam valamit, megérinteni, de nem tehettem. Azután, hogy azt mondtam neki, hogy nem kedvelem, nem lett volna korrekt. Valld már be végre magadnak!

- Azt hiszem, jobb, ha megyek! – kezdtem el a kezem tördelni. – Köszönöm, hogy megvédtél és sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam… - fordítottam hátat neki. Egy pillanatig tétováztam, hogy elinduljak, de a lábaim tovább vittek. Ő nem mozdult, a tekintetét a padlóra szegezte, még csak rám se nézett.

- Holnap este lesz a lemezbemutató koncert – szólalt meg, mikor már a kilincsen pihent a kezem. Nem tudtam, hogy miért mondja ezt, jól tudtam én is, hisz elég sok munkám volt vele. – Kedden reggel elutazunk – tette hozzá, mire lefagytam. Meg is feledkeztem arról az apró tényről, hogy turnéra indul a banda és nem lesznek Koreában vagy két és fél, három hétig. Ez azt jelentette, hogy nem látom ennyi ideig, a szívem összeszorult a gondolatra. Talán jobb így, ha már leráztad!

- Vigyázzatok magatokra! – válaszoltam halkan, majd kinyitottam az ajtót és ott hagytam a srácot. Csak mentem előre, nem is igazán figyeltem, hogy merre.

A szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt, hogy miért viselkedtem így Jung Shinnel. Az érzéseim egy nagy katyvaszt alkottak, túl sok volt nekem ez most egyszerre. A gúnyos kis hang a fejemben egyre erősebb lett és egyre sértőbb, de megérdemeltem. Ideje volt tisztáznom ezt a kérdést magamban, mert tarthatatlan volt ez az állapot. Megkaptam a pasit, akiért egy évig majd megvesztem és egy részeg éjszaka keretén belül mégiscsak Jung Shin karjai közt kötöttem ki. Ezt jelentett valamit, még pedig azt, amit annyira tagadtam.

Valóban beleszerettem. Villámcsapásként ért a tény, kimondtam. Kimondtam, hogy kedvelem Jung Shint, hogy rá van szükségem és nem Hong Kira. Borzongás futott végig az egész testemen és megremegtem. Egyszerre lettem felszabadult és rémült.

Hirtelen torpantam meg, két dolog miatt is. Az egyik az volt, hogy fogalmam sem volt róla, merre járok, a másik pedig az, hogy nem tudtam, visszaforduljak-e. El kellett volna neki mondanom, hogy az előbb hazudtam és csak megijedtem a helyzettől és azért menekültem el? Elhitte volna, hogy ez az igazság? Nem tudtam, mit tegyek.

Számomra ismeretlen környékre tévedtem, ezért próbáltam visszatalálni, de mivel nem nagyon figyeltem, hogy merre jöttem, ezért nem volt egyszerű dolgom. Egyre kétségbeesettebben kerestem valami támpontot, de csak még jobban összezavarodtam. Segítséget kellett volna kérnem, de nem igazán akartam leszólítani egy idegent se, ezért a telefonom után nyúltam.

A bátyám nem hívhattam, mert biztos, hogy olyan szidásban részesültem volna, amiért elküldtem a sofőrt, amit nem tettem volna egy könnyen zsebre, így ő ki volt lőve. Hong Kival mindenképp beszélnem kellett, de nem voltam benne biztos, hogy örült volna, ha felhívom, hogy segítsen. Jung Shint pedig az előző jelenet után nagyon kínos lett volna felkeresni.

Tanácstalanul álltam egy ideig, majd elindultam egyenesen, amerre a legtöbb ember ment és a telefonom segítségével navigáltam magam. Bárhogy is nézzük, Szöul óriási város volt és nem volt nehéz eltévedni benne, bár nekem ez volt az első alkalom.

Fellélegeztem, mikor egy ismerős épület mellett álltam meg és lassan sikerült belőnöm, hogy merre is járok. A lépteim határozottabbá váltak és már mentem is volna az egyik buszmegállóba, mikor rádöbbentem, hogy nem haza kell mennem. Vagyis az új otthonom már a bátyám házát jelentette, ami fogalmam sem volt, hogy merre van. Reggel meg kellett volna kérdeznem a címet, de hát annyi minden kavargott a fejemben, hogy képtelen voltam az ilyen apróságokra koncentrálni.

Sóhajtottam egy nagyot, ennél hülyébb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Ha nem lett volna elég, hogy a szerelmi életem maga volt a káosz, még én magam is tetéztem a gondjaim. Kezdtem éhes is lenni, hisz reggeli nélkül indultam el otthonról és lassan már dél felé járt az idő. Úgy döntöttem, hogy eszek valamit, de nem volt sok pénz nálam, ezért valami megfizethető ételre volt szükségem. Ekkor bevillant a hely, ahol Jung Shinnel levest ettünk és a gondolatra egyszerre szorult el a gyomrom és kezdett erősebben korogni.

Nem volt könnyű eltalálnom odáig, de nagyjából emlékeztem, hogy merre rángatott azon az estén a fiú. Az emlékek lavinaként zúdultak rám. A bátyám megjelenése, a rosszullétem, Jung Shin édes viselkedése, az érintése, a csókja… Egyre erősebb lett a mellkasomat szorító érzés és egy apró mosoly kúszott az ajkamra, hisz már kimondhattam, hogy kedvelem őt.

De szembe kellett még néznem Hong Kival és a gondolatra rögtön eltűnt a mosoly az ajkamról, tudtam, hogy szörnyen meg fogom bántani. De hisz már most megbántottam! Biztos voltam benne, hogy gyűlöl, de teljesen jogosan tette, egy szavam se lehetett. Mégis… Én csak nem akartam elveszteni őt, hisz annyira fontossá vált számomra.

Megtorpantam, ahogy a bolt elé értem. Az üvegen keresztül tisztán ki tudtam venni Jung Shin vonásait, a lábánál pedig Simba sertepertélt. Behúzódtam az egyik épület sarkához, mert nem akartam, hogy ő is kiszúrjon. Most még nem beszélhettem vele. Előbb mindent tisztáznom kellett Hong Kival és csak utána mondhattam el neki a valódi érzéseim.

- Csak egy kicsit várj még! – súgtam magam elé. Tisztán láttam még ilyen messziről is a homlokán csoportosuló ráncokat, a lefelé konyuló száját. Miattam volt szomorú és ez szörnyen fájt számomra, de nem mozdultam. Még nem…

Meg akartam fordulni, elmenni innen, hogy ne kelljen látnom, de nekiütköztem valakinek.

- E-elnézést! – hajoltam meg, de ahelyett, hogy bólintott volna vagy bármi más, elkapta a kezem és a falnak nyomott.

- Látod ezt? – lökte arrébb a zakója alját, mire kivillant a fegyvere nyele. A szívem kihagyott egy ütemet és rettegés lett úrrá rajtam. – Ha megmozdulsz… - sziszegte a magas, ijesztő férfi. Egész testemben remegni kezdtem, mondani akartam valamit, kérlelni, hogy engedjen el, hisz én nem csináltam semmit, de csak meredtem rá. – Most szépen elindulunk! – lökött egyet rajtam, majd átkarolt, mintha csak a barátnője lennék.

A lábaim nem mozdultak, de ő erősebb volt és maga után húzott.

- Sétálj rendesen és mosolyogj! Értve vagyok? – nyomta nekem a csípőjét, mire megéreztem a fegyvert és nyeltem egy nagyot. Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondta, de mosoly helyett csak vicsorgásra futotta. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat tőlem egy ilyen alak… És ekkor bevillant egy kép arról az estéről. Lehet, hogy ő volt, aki megkörnyékezett a buliban? Ilyen messzire ment volna, hogy elkapjon? Egyébként is, hogyan talált meg? De a legfontosabb kérdés az volt, hogy mit akarhatott tőlem.

 - Szállj be! – álltunk meg egy ezüstszínű, sötétített ablakú autó előtt és kinyitotta nekem az ajtót. Bekászálódtam, majd rám zárta és hallottam, ahogy kattan a zár. Nem sokkal később bevágódott a vezető ülésbe és szó nélkül elindult.

A vér megfagyott az ereimben, még soha sem rettegtem ennyire. Nem mertem mozdulni, tisztában voltam vele, hogy mindennel csak magam alatt vágnám a fát. Az ajtó zárva volt, vezető embert leütni nem lett volna tanácsos, amúgy sem sikerült volna.

- Okos kislány… - kuncogott fel. – Ha bármivel megpróbálkozol, véged! – szűrte ki a fogai között, mire összerezzentem.

Annyira szerettem volna, ha megáll és azt mondja, csak vicceltem, vagy valami beugrató műsor lett volna… De ez a valóság volt, egy valóra vált rémálom! Most kezdett tudatosulni csak bennem, hogy emberrablás áldozata lettem. De miért pont én? Semmi különleges nem volt bennem, csak egy egyszerű lány voltam, aki egy zenei… És ekkor bevillant. A cég, a családom, hogy kiskoromban elraboltak… Talán a bátyám akarták zsarolni velem? De hisz még nem került nyilvánosságra a dolog, várni akartunk vele.

- Miért? – szakadt ki belőlem.

- Kuss! – fordult hátra, majd feltekerte a rádió hangerejét és gyorsított.

Az arcomon végig gördült egy könnycsepp, féltem. Haza akartam menni, látni akartam a bátyám, megölelni Jung Shint, Hong Kit, Jae Jint… mindenkit. Nem tudtam, mi vár rám, de nagyon reméltem, hogy a bátyám megment ennek a szörnyetegnek a karmai közül.

***

A srác végigsétált a keskeny utcán, majd bekanyarodott egyenesen a bolthoz, ahová mindig is járt. Akárhányszor szomorú, fáradt vagy elgyötört volt, idejött és megevett egy nagy adag levest. Fogalma sem volt, miért nyugtatta ez meg, de már évek óta mindig ugyanígy csinálta.

- Jó napot! – köszönt a pult mögött álló öreg néninek, aki mosolyogva fordult felé.

- Rég jártál erre, drágám! Oh, itt van a nagyfiú is! – totyogott oda a kutyához, majd nehézkesen lehajolva megsimogatta azt. – Te egyre szebb és szebb leszel, Simba! – gügyögött neki, majd felegyenesedett, mert egy vásárló közeledett a kasszához és elindult, hogy folytassa a munkáját.

Jung Shin hátrasétált a levesekhez, kiválasztotta a kedvencét és betette megmelegíteni a mikróba. A tekintete az üvegen kívülre terelődött és megpillantott egy női alakot, akit épp átkarolt egy férfi és távolodni kezdett.

- Már mindenkiben őt látod… - motyogta maga elé, majd megrázta a fejét és a sípoló készülék felé fordult, ami jelezte, hogy elkészült az étele.

Leült a sarokban lévő asztalhoz és miközben elfogyasztotta a levest, nagyokat sóhajtott. Nem akarta elhinni a lány szavait, mégis kétségek gyötörték. Mi van, ha tényleg nem érzett semmit a másik iránta? Ha ráerőltette magát, idiótát csinálva magából? Bármit megadott volna, ha csak egy pillanatra beleláthatott volna Min Hee fejébe.

Miután végzett az étellel, fizetett és elbúcsúzott a nénitől, de megígérte, hogy meglátogatja, amint újra az országban lesz. A turné gondolata most az egyszer igazán elszomorította, szörnyű érzés volt így elválni a lánytól. Meg aztán a banda társai is nehezteltek rá, vagy legalábbis nem értették a viselkedését. De hisz senkinek nem mondta, hogy már az előtt kedvelte Min Heet, hogy az egy párt alkotott volna Hong Kival…

A délutánt a szüleivel töltötte, majd este szívfájdalommal búcsúzott el a kutyustól. Ő volt az egyetlen, aki mindig képest volt mosolyt csalni az arcára és elterelni a gondolatait, most pedig különösen szüksége lett volna rá. Az éjszaka szenvedve telt el, egyfolytában csak forgolódott, a gondolatai nem hagyták nyugodni.

Korán kelt és hamar beért a céghez, még tartottak egy próbát az esti koncert előtt, de most különösképpen feszülten telt a délelőtt. Többször összeszólalkozott Yong Hwaval, ami odáig fajult, hogy tíz óra felé abba kellett hagyniuk a gyakorlást.

- Csörög a telefonod! – lökte meg Jong Hyun egyszer csak Jung Shint, aki annyira elmerült a gitárja hangolásában, hogy észre sem vette. Letette a hangszert és előkotorta a mobilját, minden szem rá összpontosult a teremben.

- Igen? – szólt bele nagyot sóhajtva.

- Jung Heon Cheol vagyok, Min Hee bátyja. Tegnap hozzád ment a húgom, igaz? – kérdezte a vonal túlsó végéről egy feszült, kimerült hang.

- I-Igen – bólintott a srác, bár tisztában volt vele, hogy a másik ezt nem látja. Rossz érzése támadt.

- Tegnap sokáig dolgoztam és csak akkor tudtam meg, hogy nincs otthon, mikor hazaértem. Azt hittem, hogy nálad éjszakázik, mert kaptam egy smst a mobiljáról, de még mindig nincs itthon és kezdett gyanússá válni az egész… Min Hee nem aludt nálad, igaz? – vált egyre idegesebbé a férfi hangja.

- Nem aludt nálam Min Hee, délelőtt találkoztunk, de elviharzott – válaszolt Jung Shin és a torka elszorult, a gyomra görcsbe szorult. A másik három srác figyelme egyre inkább a legfiatalabbra összpontosult.

- Akkor jól sejtettem…

- Vagyis?

- Min Hee eltűnt – ejtette ki a szavakat Heon Cheol, amik Jung Shint egy pillanat alatt földhöz vágták. A mobil kiesett a kezéből és megszédült egy pillanatra. A szíve kihagyott egy ütemet és úgy érezte, hogy a tüdeje képtelen egy lélegzetvételnyi levegőt is befogadni.

- Hé, jól vagy? – kérdezte Jong Hyun kikerekedett szemmel nézve az egyre fehérebb srácra. Min Hyuk és Yong Hwa rögtön mellette termett és leültették az egyik székre.

- Min Hee eltűnt… - ismételte az átkos szavakat.

15.fejezet

Untouchable- 15. fejezet

A saját izzadtságomban fürödve keltem, alig kaptam levegőt, erősen ziháltam és szúrt a mellkasom. Beletelt pár percbe, mire lenyugodtam és eltűntek a rémképek a szemem elől, amik egész este kínoztak. A szobában félhomály uralkodott, a sötétítőkig nem volt erőm elmenni, ezért felnyomtam a kislámpa gombját, ami az éjjeli szekrényen volt.

- Mi ez az egész… - súgtam magam elé, miközben letöröltem a homlokomról a rideg verítéket. Szinte izzott az egész testem és biztos voltam benne, hogy belázasodtam. Megpróbáltam újra elképzelni a jelenetet, amit az álmaimban láttam, de már képtelen voltam visszaidézni. A hangok és képfoszlányok egy sötét, homályos masszává alakultak a fejemben.

Előkapartam a telefonom a párna alól, ahová lefekvés előtt becsúsztattam, és megnéztem az időt. Fél kilenc volt. A találkozó pontos időpontját nem beszéltük meg Jung Shinnel, így még fel kellett hívnom előtte. Bár az állapotom közel sem volt olyan, hogy bárhová is menjek, de minél hamarabb össze akartam szedni magam, hogy meg tudhassam mi történt azon az estén.

Vettem egy nagy levegőt és lesöpörtem magamról a takarót, majd álló helyzetbe tornáztam magam, de azzal a lendülettel vissza is zuhantam. A lábaim valamiért felmondták a szolgálatot és semmi erőm sem volt. Behunytam a szemeim és összeszorítottam, mert fel kellett kelnem, lábra kellett állnom és találkoznom Vele.

Újból feltápászkodtam és az éjjeliszekrényre támaszkodva felálltam. Bár a lábaim remegtek és szédültem, de kiegyenesedtem és végül sikerült elengednem a szekrényt. Az első lépések szörnyen nehezek voltak, de aztán egészen jól haladtam és elbotorkáltam a fürdőig.

Lezuhanyoztam viszonylag hideg vízzel és éreztem, hogy fokozatosan jobban vagyok, a testemben újra energia gyűlik és már nem is szédültem annyira. A zuhany után fogat mostam, majd visszamentem a szobába. Jó lett volna lázcsillapítót bevenni, de ahhoz le kellett volna mennem egészen a nappaliig és az nagyon messzinek tűnt.

Azon is eltűnődtem, hogy vajon mit fogok felvenni a találkozóra, ugyanis semmi ruhám nem volt még itt, csak egy szál törölközőben ültem az ágyon, még fehérnemű sem volt rajtam. Így még kockázatosabb lett volna elindulni gyógyszerért.

Tanácstalanul ültem még egy ideig, közben fokozatosan jobban éreztem magam. Nem mertem Jung Shint se hívni, hisz ruha nélkül hová is mentem volna.

Nem sokkal később bátortalanul kopogtattak az ajtómon. Gyorsan megigazítottam a törölközőt magamon, hogy jobban takarjon.

- Szabad! – szóltam ki. A tegnapi szolgáló lány lépett be és ahogy meglátott, elvörösödött.

- Jó reggelt, kisasszony! – hajolt meg mélyen. – Ne haragudjon, amiért zavarom, csak van pár dolog, amit az elnök úr küldött Önnek. – emelt fel két-három papírtáskát.

- Hozza csak ide! – bólintottam. Felém nyújtotta az egyiket, míg a másik kettőt letette mellém. Pár felsőm volt benne és alsónemű. Nagyot sóhajtottam, hogy Heon Cheol milyen előrelátó.

- Azt üzeni, hogy délutánra már a többi holmija is itt lesz, de pár nélkülözhetetlen dologért elugrott már korábban.

- Nagyon szuper! – bólintottam. – Itthon van? – néztem reménykedve a szolgálóra, mire az megrázta a fejét.

- Az elnök úr már korán távozott.

- Ahogy sejtettem… - csóváltam meg a fejem. – Még vasárnap is dolgozik. Kérem – jutott eszembe hirtelen. -, hozzon nekem valami lázcsillapító gyógyszert és egy pohár vizet!

- Ahogy óhajtja! – bólintott és magamra hagyott. Nekiálltam megigazítani az ágyat, majd kipakoltam rá a cuccaimat. Volt benne két farmer, egy fehér rövidnadrág, egy fodros, vörös szoknya és pár felső, egy pulóver, pár alsónemű és melltartó. Továbbá a csomagban volt még a tornacipőm, a kozmetikumaim, parfümöm és a fésűm. Másra nem is igazán volt szükségem jelen pillatanban, ezeknek meg nagyon örültem.

Kiválasztottam az alsóneműket és azokat gyorsan fel is kaptam magamra, majd visszatekertem magamra a törölközőt, ugyanis a szolgáló bármelyik pillanatban megérkezhetett. Nem tévedtem, nem sokkal később újra kopogtattak.

Gyorsan bevettem a gyógyszert és elküldtem a szolgálót, majd nekikezdtem a készülődésnek. Kisminkeltem magam, megfésülködtem, kiválasztottam, hogy mit veszek fel. A fehér rövidnadrágom és a rózsaszín, bővített pólóm mellett döntöttem, majd felkaptam hozzá a tornacipőm. Befújtam magam a parfümömmel és már indulásra kész voltam.

Ekkor jutott eszembe, hogy azért Jung Shint is meg kéne kérdezni, hogy mikor ér rá, mert az szép, hogy én elkészültem, de az még nem jelenti azt, hogy ő is. Előkotortam a telefonom és tárcsáztam. Egy ideig csengett, már kezdtem azt hinni, hogy nem fogja felvenni, de hirtelen beleszólt.

- Szia, Min Hee! – a hangjára összeszorult a gyomrom, bár nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért.

- Szia! – motyogtam. – Azért hívlak, mert…

- Oh, tegnap nem beszéltünk meg időpontot, igaz? Nekem is csak akkor esett le, mikor már letettem, utána meg nem akartalak már zavarni. Nos, ez az utolsó szabad napom egy ideig, szóval ma egész nap ráérek. Ha gondolod, akár most is találkozhatunk… Bár akkor Simbát is vinnem kell… - hallottam a hangján, hogy habozik. Nem akartam neki gondot okozni semmilyen értelemben.

- Ha nem… - kezdtem volna bele. Bármennyire is akartam tudni, hogy mi volt aznap este, nem akartam a terhére lenni azzal, hogy most rögtön elrángatom otthonról.

- Gyere át, ha nem jelent nagy problémát! – vágott bele a szavamba. – Simbával elég feltűnő lennék, aztán most nem jönne jól egyikünknek se, ha lekapnának együtt – halkult el a végére.

- Rendben – egyeztem bele. – Akkor elindulok! Szia! – nyomtam ki.

Megnéztem még egyszer magam a tükörben és megigazítottam a hajam, majd a nappali felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy a bátyám nem örülne, ha csak úgy lelépnék minden szó nélkül és mivel tényleg nem akartam megkockáztatni a szidalmazást, ezért keresnem kellett egy szolgálót.

- Ah, Ahjumma! – pillantottam meg az idősebb alkalmazottat, akivel tegnap együtt vacsoráztam.

- Tessék, kisasszony! – hajolt meg picit.

- Öhm, el kell mennem valahová, de… - kezdtem bele kissé tétovázva, mert fogalmam sem volt, hogy miként is magyarázzam el, mit szeretnék.

- Azonnal értesítem a sofőrt és indulhat! A ház előtt fogja várni Önt – bólintott és el is indult szapora léptekkel.

- Köszönöm! – szóltam utána, majd nyugodtan megkerestem a kijáratot és végigsétáltam a hosszú előkerten. Úgy gondoltam, ráérek, hisz időbe telik kiállni a sofőrnek is.

Gyönyörű volt ez a hely. Ahogy a délelőtti napfény áthatolt a fák lombjain és arany fényben fürödtek a virágok, a kerti szökőkút és szinte szikrázóan zöld volt a fű. Egy pillanatra annyira magával ragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem a gyomromba összpontosuló egyre erősebb görcsről.

Szerencsére már fizikailag teljesen rendben voltam. Nem tudtam hová tenni a reggeli rosszullétem, de a zuhany és a gyógyszer szerencsére észhez térített, és ezt az is alátámasztotta, hogy enyhén korgott a hasam. Az éhségemet az idegesség sem tudta megszüntetni. Bár lehet okosabb lett volna reggeliznem indulás előtt, de a kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult.

A kocsi valóban ott várt rám a felhajtón és ahogy közelebb értem, egy öltönyös férfi szállt ki és hajolt meg.

- Üdvözlöm, kisasszony! Tessék csak! – nyitotta ki előttem az ajtót, biccentettem felé és beszálltam. Miután bezárta, előre sietett és beült. – Hová vihetem? – kérdezte kedvesen és éreztem, hogy a feszengésem, ami idegenekkel való találkozásokkor hatalmasodott el rajtam, lassan elpárolog. Bediktáltam a címet, amit szerencsére sikerült megjegyeznem, mikor ott jártam és elindultunk.

Minél közelebb értünk, annál jobban izgultam. Hong Ki viselkedése több volt, mint megdöbbentő, de Jung Shin szavaiból az jött le, hogy okkal ilyen. Nagyon féltem, hogy mi történt azon az estén. Egyből a legrosszabbra gondoltam természetesen, de csak reménykedni tudtam, hogy nem követtem el valami óriási baromságot.

Amikor megállt a fekete jármű a férfi háza előtt, aki annyira felkavarta az életem egy szempillantás alatt, a szívem hevesen kezdett verni. Bár nem szabadott volna, mégis így éreztem…

- Köszönöm! – biccentettem a sofőr felé, majd az ajtó felé nyúltam. – Nem szükséges megvárnia.

- De nem engedhetem, hogy egyedül utazzon!

- Ne aggódjon, haza fognak vinni! Viszlát! – szálltam ki, ott hagyva az elképedt férfit. Bár csak remélni tudtam, hogy Jung Shin hazavisz majd, de biztos voltam benne, hogy nem fog elküldeni.

A kaputelefonhoz léptem és felcsörgettem a lakásába, aminek a számát nem volt nehéz megtalálni, hisz az volt a legmagasabban.

- Igen? – szólt bele nem sokkal később.

- Min Hee vagyok - nyögtem ki.

- Gyere csak! – nyitotta ki számomra a külső ajtót, majd besétáltam a lifthez és megnyomtam a hívógombot.

Beletelt egy kis időbe, mire leért és végre beszállhattam. Megnyomtam a legfelső emelet gombját és vártam, hogy elinduljon felfelé. A liftről eszembe jutott az első találkozásom Jung Shinnel. Annyira megközelíthetetlennek tűnt számomra, egy álomképnek, most mégis a lakásába tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy éreztem már a puha ajkait is az enyémeken. A gondolatra a számhoz kaptam a kezem és valami furcsa érzés fogott el, amit nem tudtam hová tenni.

A lift ajtó hirtelen nyílt ki és én azonnal az oldalamhoz szorítottam a kezem, mintha valami rosszat csináltam volna. Az ott álló Jung Shin valószínűleg idiótának nézett, éreztem, hogy ellepi az arcom a pír. Zavartan léptem ki és köszöntem a srácnak.

- Sz-szia!

- Szia! – mosolygott, majd elkapta a kezem és behúzott a lakásba. Nem tudtam, mire vélni a viselkedését, de miután becsukódott mögöttünk az ajtó, még furcsább dolog következett.

Erőteljesen magához rántott és a mellkasának szorított. Tágra nyílt szemekkel meredtem előre és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Olyan jó látni, hogy jól vagy! – súgta a fülembe, majd gyengéden végigsimított a hátamon, mire megborzongtam.

Egyáltalán nem számítottam ilyen heves érzelmi kitörésre és nem is tudtam miként reagálni rá. Egyszer csak valami furcsa dolog tűnt fel, mégpedig, hogy nedvesedik a kezem.

- Mi? – néztem oda és elkerekedett a szemem, mikor abba a gyönyörű és ártatlan kutyus szemekbe pillantottam. A kis édes elkezdte nyalogatni a kezem.

- Úgy tűnik – húzódott el tőlem Jung Shin rákvörös arccal, bár az enyém is hasonló lehetett. -, nem bír magával.

- Szóval, te vagy Simba! – hajoltam le az aranyszínű Retrieverhez és megsimogattam a fejét. Hálásan bújt hozzám és játékosan lökdösött a mancsával.

- Simba! – szólt rá egy kicsit erőteljesebben Jung Shin, mire hátrált pár lépést és várakozóan nézett a gazdájára. – Gyere velem! Most hozzám jött Min Hee, ne lopd el tőlem! – mondta szinte feddő hangsúllyal, mire nagy szemekkel fordultam felé, de ő már elindult.

A kutyust bezárta az egyik szobába, majd visszajött hozzám, mire én már felemelkedtem és levettem a cipőm.

- Ne haragudj, de komoly témáról lesz szó, utána nyugodtan játszhatsz vele – küldött felém egy félmosolyt és elindult a konyhába. – Úgy tűnik, ő is kedvel téged – tette hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy az „is”-t magára érti vagy rám. A gondolatra nyelnem kellett egyet, ezért gyorsan elhessegettem, mintha meg sem történt volna.

- Kérsz valamit inni? Esetleg kávét?  – kérdezte, mikor már én is odaértem és helyet foglaltam az egyik széken.

- Az jólesne, köszönöm!

Nem sokkal később elém tett egy csészét, cukrot és tejet, majd leült velem szembe egy másik csészével.

- Nemrég főztem le, jól időzítettél. Remélem, nem baj, hogy ide hívtalak. Jobb lett volna, ha én megyek, igaz? – sóhajtott. – Hisz még biztos nem vagy teljesen rendben, én meg elrángattalak. Sajnálom! – harapta be az alsó ajkát.

- Jól van ez így! – legyintettem és beízesítettem a kávém.

Néma csend telepedett közénk. Ő nem szólalt meg, én pedig nem mertem. A gyomromba újra visszaköltözött az az alattomos, lélegzetfojtó görcs és képtelen voltam felnézni rá.

- Két része van a történetnek… - kezdett bele halkan, mire fellélegeztem, de még mindig az asztallapot fixíroztam és óvatosan belekortyoltam a forró italba. – Azzal kezdem, amiben benne van az a sötét alak. A buli elég fojtogató volt számomra, ezért kimentem, hogy levegőzzek egy kicsit, és akkor megláttalak – éreztem, hogy a hangja egyre feszültebbé és idegesebbé válik. – Valamit ittál éppen, már nem volt időm megakadályozni. De mikor átkarolt a férfi és elkezdett húzni magával, akkor megijedtem és sikerült kirántanom a karjai közül.

Bár tudtam, hogy egy idegen férfi itatott meg velem valami droggal kevert italt, de így hallva még félelmetesebb volt az egész. Elszorult a mellkasom, mert csak most tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltam. Ha magával visz… Ki tudja, mit akart! Talán megerőszakolni vagy még rosszabb? Ha nincs Jung Shin… Végre felnéztem rá, próbáltam minden hálámat kimutatni a tekintetemmel. Megeshet, hogy az életem köszönhettem neki. Fogalmam sem volt, hogyan is köszönhettem volna meg, kényszert éreztem rá, hogy megöleljem, vagy tegyek valamit, de nyugton maradtam, mert folytatta.

- Legszívesebben utána mentem volna, de te összeestél és nem mertelek ott hagyni. Féltem, hogy mi történne… Aztán jött a bátyád, de-de… Sajnálom, hogy hagytam elmenni azt a férfit… - nézett félre.

- Ne mondj butaságokat! Így is kimondhatatlanul hálás vagyok neked! – mosolyodtam el és finoman végigsimítottam a kezén, ami az asztallapon pihent. Mikor rájöttem, hogy mit tettem, gyorsan elkaptam a kezem és vöröslő arccal félrenéztem. Hülye, Min Hee! Hogy vagy képes így viselkedni! – szóltam magamra.

- Van itt még valami más is… - szólalt meg halkan. Lassan néztem fel rá és ahogy a tekintetünk találkozott, a szívem kihagyott egy ütemet. Sejtettem, hogy olyan dolog következik, ami zavarba fog ejteni. – Hong Ki… - ejtette ki a barátom nevét, de olyan hangnemben, amit nem tudtam hová tenni. – Azon az estén mi…

- Igen? – kérdeztem összeszorítva az ajkaim.

- Mi csókolóztunk és… és Seol Hyun meglátta és elmondta Hong Kinak, aki feldühödött. Elsőnek meg akart verni, de a társaság nem hagyta, így aztán lelépett. Ezután mentem ki és találtalak ott – próbáltam feldolgozni, amit mondott. Ízlelgettem a szavait, mégis annyira hihetetlen volt az egész. Én elhatároztam, hogy csak Hong Kival fogok foglalkozni és csak őt tartom szem előtt, erre megcsalom?! Mégis mi a fene ütött belém, mikor ezt tettem?!

- Most az egész F. T Island utál engem, azt hiszem… - sóhajtott fel. – Sőt, a bandatársaim sem értik ezt az egészet.

- Ahogy én sem… - suttogtam. – Én…?

- Nem! – rázta meg a fejét enyhén. – Én.

- Végtére mindketten benne voltunk – kezdtem a kezeim tördelni. Úgy éreztem, hogy időre van szükségem, hogy feldolgozzam az egészet, helyre tudjam tenni a gondolataim és tisztázzam az érzéseim, de Jung Shin pont ezt nem adott.

- Min Hee… csinálhatunk úgy, mintha ez az egész semmit se jelentene, de… Mi van köztünk? – szúrt egyenesen a szívembe a kérdésével. Csak meredtem a gyönyörű szemeibe és nem tudtam választ adni neki. Pedig mélyen, az agyam egy eldugott részében egy vékony, kis hang azt ismételte: Szeretlek!