16.fejezet

16- fejezet – Untouchable

A fejemben ezer meg egy gondolat süvített végig a másodperc törtrésze alatt. Lehetőségek, emlékek, érzések, minden, amihez a Jung Shinnek köze volt, és amit bennem keltett. Türelmesen, szinte már túl nyugodtan tartotta a szemkontaktust, de a szája széle meg-megrándult, ami biztossá tette számomra, hogy pont annyira feszült, mint én. Legszívesebben felálltam és elszaladtam volna, vagy elsüllyedtem volna a föld alá, csak ne kelljen válaszolnom arra a kérdésére, hogy mégis mi van köztünk.

- Nem tudom, miről beszélsz… - kezdtem bele. Te gyáva alak! Nem igaz, hogy ezt teszed. – Nem hiszem, hogy lenne köztünk bármi is. Nekem te nem jössz be úgy…– ejtettem ki a szavakat, amit még én sem hittem el. Egy pillanatra zavarttá vált a tekintete, de rendezte az arcvonásait és bólintott.

- Értem – állt fel és tette a csészéjét a konyhapultra. Beharaptam az ajkam és én is felálltam. Mondani akartam valamit, megérinteni, de nem tehettem. Azután, hogy azt mondtam neki, hogy nem kedvelem, nem lett volna korrekt. Valld már be végre magadnak!

- Azt hiszem, jobb, ha megyek! – kezdtem el a kezem tördelni. – Köszönöm, hogy megvédtél és sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam… - fordítottam hátat neki. Egy pillanatig tétováztam, hogy elinduljak, de a lábaim tovább vittek. Ő nem mozdult, a tekintetét a padlóra szegezte, még csak rám se nézett.

- Holnap este lesz a lemezbemutató koncert – szólalt meg, mikor már a kilincsen pihent a kezem. Nem tudtam, hogy miért mondja ezt, jól tudtam én is, hisz elég sok munkám volt vele. – Kedden reggel elutazunk – tette hozzá, mire lefagytam. Meg is feledkeztem arról az apró tényről, hogy turnéra indul a banda és nem lesznek Koreában vagy két és fél, három hétig. Ez azt jelentette, hogy nem látom ennyi ideig, a szívem összeszorult a gondolatra. Talán jobb így, ha már leráztad!

- Vigyázzatok magatokra! – válaszoltam halkan, majd kinyitottam az ajtót és ott hagytam a srácot. Csak mentem előre, nem is igazán figyeltem, hogy merre.

A szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt, hogy miért viselkedtem így Jung Shinnel. Az érzéseim egy nagy katyvaszt alkottak, túl sok volt nekem ez most egyszerre. A gúnyos kis hang a fejemben egyre erősebb lett és egyre sértőbb, de megérdemeltem. Ideje volt tisztáznom ezt a kérdést magamban, mert tarthatatlan volt ez az állapot. Megkaptam a pasit, akiért egy évig majd megvesztem és egy részeg éjszaka keretén belül mégiscsak Jung Shin karjai közt kötöttem ki. Ezt jelentett valamit, még pedig azt, amit annyira tagadtam.

Valóban beleszerettem. Villámcsapásként ért a tény, kimondtam. Kimondtam, hogy kedvelem Jung Shint, hogy rá van szükségem és nem Hong Kira. Borzongás futott végig az egész testemen és megremegtem. Egyszerre lettem felszabadult és rémült.

Hirtelen torpantam meg, két dolog miatt is. Az egyik az volt, hogy fogalmam sem volt róla, merre járok, a másik pedig az, hogy nem tudtam, visszaforduljak-e. El kellett volna neki mondanom, hogy az előbb hazudtam és csak megijedtem a helyzettől és azért menekültem el? Elhitte volna, hogy ez az igazság? Nem tudtam, mit tegyek.

Számomra ismeretlen környékre tévedtem, ezért próbáltam visszatalálni, de mivel nem nagyon figyeltem, hogy merre jöttem, ezért nem volt egyszerű dolgom. Egyre kétségbeesettebben kerestem valami támpontot, de csak még jobban összezavarodtam. Segítséget kellett volna kérnem, de nem igazán akartam leszólítani egy idegent se, ezért a telefonom után nyúltam.

A bátyám nem hívhattam, mert biztos, hogy olyan szidásban részesültem volna, amiért elküldtem a sofőrt, amit nem tettem volna egy könnyen zsebre, így ő ki volt lőve. Hong Kival mindenképp beszélnem kellett, de nem voltam benne biztos, hogy örült volna, ha felhívom, hogy segítsen. Jung Shint pedig az előző jelenet után nagyon kínos lett volna felkeresni.

Tanácstalanul álltam egy ideig, majd elindultam egyenesen, amerre a legtöbb ember ment és a telefonom segítségével navigáltam magam. Bárhogy is nézzük, Szöul óriási város volt és nem volt nehéz eltévedni benne, bár nekem ez volt az első alkalom.

Fellélegeztem, mikor egy ismerős épület mellett álltam meg és lassan sikerült belőnöm, hogy merre is járok. A lépteim határozottabbá váltak és már mentem is volna az egyik buszmegállóba, mikor rádöbbentem, hogy nem haza kell mennem. Vagyis az új otthonom már a bátyám házát jelentette, ami fogalmam sem volt, hogy merre van. Reggel meg kellett volna kérdeznem a címet, de hát annyi minden kavargott a fejemben, hogy képtelen voltam az ilyen apróságokra koncentrálni.

Sóhajtottam egy nagyot, ennél hülyébb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Ha nem lett volna elég, hogy a szerelmi életem maga volt a káosz, még én magam is tetéztem a gondjaim. Kezdtem éhes is lenni, hisz reggeli nélkül indultam el otthonról és lassan már dél felé járt az idő. Úgy döntöttem, hogy eszek valamit, de nem volt sok pénz nálam, ezért valami megfizethető ételre volt szükségem. Ekkor bevillant a hely, ahol Jung Shinnel levest ettünk és a gondolatra egyszerre szorult el a gyomrom és kezdett erősebben korogni.

Nem volt könnyű eltalálnom odáig, de nagyjából emlékeztem, hogy merre rángatott azon az estén a fiú. Az emlékek lavinaként zúdultak rám. A bátyám megjelenése, a rosszullétem, Jung Shin édes viselkedése, az érintése, a csókja… Egyre erősebb lett a mellkasomat szorító érzés és egy apró mosoly kúszott az ajkamra, hisz már kimondhattam, hogy kedvelem őt.

De szembe kellett még néznem Hong Kival és a gondolatra rögtön eltűnt a mosoly az ajkamról, tudtam, hogy szörnyen meg fogom bántani. De hisz már most megbántottam! Biztos voltam benne, hogy gyűlöl, de teljesen jogosan tette, egy szavam se lehetett. Mégis… Én csak nem akartam elveszteni őt, hisz annyira fontossá vált számomra.

Megtorpantam, ahogy a bolt elé értem. Az üvegen keresztül tisztán ki tudtam venni Jung Shin vonásait, a lábánál pedig Simba sertepertélt. Behúzódtam az egyik épület sarkához, mert nem akartam, hogy ő is kiszúrjon. Most még nem beszélhettem vele. Előbb mindent tisztáznom kellett Hong Kival és csak utána mondhattam el neki a valódi érzéseim.

- Csak egy kicsit várj még! – súgtam magam elé. Tisztán láttam még ilyen messziről is a homlokán csoportosuló ráncokat, a lefelé konyuló száját. Miattam volt szomorú és ez szörnyen fájt számomra, de nem mozdultam. Még nem…

Meg akartam fordulni, elmenni innen, hogy ne kelljen látnom, de nekiütköztem valakinek.

- E-elnézést! – hajoltam meg, de ahelyett, hogy bólintott volna vagy bármi más, elkapta a kezem és a falnak nyomott.

- Látod ezt? – lökte arrébb a zakója alját, mire kivillant a fegyvere nyele. A szívem kihagyott egy ütemet és rettegés lett úrrá rajtam. – Ha megmozdulsz… - sziszegte a magas, ijesztő férfi. Egész testemben remegni kezdtem, mondani akartam valamit, kérlelni, hogy engedjen el, hisz én nem csináltam semmit, de csak meredtem rá. – Most szépen elindulunk! – lökött egyet rajtam, majd átkarolt, mintha csak a barátnője lennék.

A lábaim nem mozdultak, de ő erősebb volt és maga után húzott.

- Sétálj rendesen és mosolyogj! Értve vagyok? – nyomta nekem a csípőjét, mire megéreztem a fegyvert és nyeltem egy nagyot. Próbáltam úgy csinálni, ahogy mondta, de mosoly helyett csak vicsorgásra futotta. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akarhat tőlem egy ilyen alak… És ekkor bevillant egy kép arról az estéről. Lehet, hogy ő volt, aki megkörnyékezett a buliban? Ilyen messzire ment volna, hogy elkapjon? Egyébként is, hogyan talált meg? De a legfontosabb kérdés az volt, hogy mit akarhatott tőlem.

 - Szállj be! – álltunk meg egy ezüstszínű, sötétített ablakú autó előtt és kinyitotta nekem az ajtót. Bekászálódtam, majd rám zárta és hallottam, ahogy kattan a zár. Nem sokkal később bevágódott a vezető ülésbe és szó nélkül elindult.

A vér megfagyott az ereimben, még soha sem rettegtem ennyire. Nem mertem mozdulni, tisztában voltam vele, hogy mindennel csak magam alatt vágnám a fát. Az ajtó zárva volt, vezető embert leütni nem lett volna tanácsos, amúgy sem sikerült volna.

- Okos kislány… - kuncogott fel. – Ha bármivel megpróbálkozol, véged! – szűrte ki a fogai között, mire összerezzentem.

Annyira szerettem volna, ha megáll és azt mondja, csak vicceltem, vagy valami beugrató műsor lett volna… De ez a valóság volt, egy valóra vált rémálom! Most kezdett tudatosulni csak bennem, hogy emberrablás áldozata lettem. De miért pont én? Semmi különleges nem volt bennem, csak egy egyszerű lány voltam, aki egy zenei… És ekkor bevillant. A cég, a családom, hogy kiskoromban elraboltak… Talán a bátyám akarták zsarolni velem? De hisz még nem került nyilvánosságra a dolog, várni akartunk vele.

- Miért? – szakadt ki belőlem.

- Kuss! – fordult hátra, majd feltekerte a rádió hangerejét és gyorsított.

Az arcomon végig gördült egy könnycsepp, féltem. Haza akartam menni, látni akartam a bátyám, megölelni Jung Shint, Hong Kit, Jae Jint… mindenkit. Nem tudtam, mi vár rám, de nagyon reméltem, hogy a bátyám megment ennek a szörnyetegnek a karmai közül.

***

A srác végigsétált a keskeny utcán, majd bekanyarodott egyenesen a bolthoz, ahová mindig is járt. Akárhányszor szomorú, fáradt vagy elgyötört volt, idejött és megevett egy nagy adag levest. Fogalma sem volt, miért nyugtatta ez meg, de már évek óta mindig ugyanígy csinálta.

- Jó napot! – köszönt a pult mögött álló öreg néninek, aki mosolyogva fordult felé.

- Rég jártál erre, drágám! Oh, itt van a nagyfiú is! – totyogott oda a kutyához, majd nehézkesen lehajolva megsimogatta azt. – Te egyre szebb és szebb leszel, Simba! – gügyögött neki, majd felegyenesedett, mert egy vásárló közeledett a kasszához és elindult, hogy folytassa a munkáját.

Jung Shin hátrasétált a levesekhez, kiválasztotta a kedvencét és betette megmelegíteni a mikróba. A tekintete az üvegen kívülre terelődött és megpillantott egy női alakot, akit épp átkarolt egy férfi és távolodni kezdett.

- Már mindenkiben őt látod… - motyogta maga elé, majd megrázta a fejét és a sípoló készülék felé fordult, ami jelezte, hogy elkészült az étele.

Leült a sarokban lévő asztalhoz és miközben elfogyasztotta a levest, nagyokat sóhajtott. Nem akarta elhinni a lány szavait, mégis kétségek gyötörték. Mi van, ha tényleg nem érzett semmit a másik iránta? Ha ráerőltette magát, idiótát csinálva magából? Bármit megadott volna, ha csak egy pillanatra beleláthatott volna Min Hee fejébe.

Miután végzett az étellel, fizetett és elbúcsúzott a nénitől, de megígérte, hogy meglátogatja, amint újra az országban lesz. A turné gondolata most az egyszer igazán elszomorította, szörnyű érzés volt így elválni a lánytól. Meg aztán a banda társai is nehezteltek rá, vagy legalábbis nem értették a viselkedését. De hisz senkinek nem mondta, hogy már az előtt kedvelte Min Heet, hogy az egy párt alkotott volna Hong Kival…

A délutánt a szüleivel töltötte, majd este szívfájdalommal búcsúzott el a kutyustól. Ő volt az egyetlen, aki mindig képest volt mosolyt csalni az arcára és elterelni a gondolatait, most pedig különösen szüksége lett volna rá. Az éjszaka szenvedve telt el, egyfolytában csak forgolódott, a gondolatai nem hagyták nyugodni.

Korán kelt és hamar beért a céghez, még tartottak egy próbát az esti koncert előtt, de most különösképpen feszülten telt a délelőtt. Többször összeszólalkozott Yong Hwaval, ami odáig fajult, hogy tíz óra felé abba kellett hagyniuk a gyakorlást.

- Csörög a telefonod! – lökte meg Jong Hyun egyszer csak Jung Shint, aki annyira elmerült a gitárja hangolásában, hogy észre sem vette. Letette a hangszert és előkotorta a mobilját, minden szem rá összpontosult a teremben.

- Igen? – szólt bele nagyot sóhajtva.

- Jung Heon Cheol vagyok, Min Hee bátyja. Tegnap hozzád ment a húgom, igaz? – kérdezte a vonal túlsó végéről egy feszült, kimerült hang.

- I-Igen – bólintott a srác, bár tisztában volt vele, hogy a másik ezt nem látja. Rossz érzése támadt.

- Tegnap sokáig dolgoztam és csak akkor tudtam meg, hogy nincs otthon, mikor hazaértem. Azt hittem, hogy nálad éjszakázik, mert kaptam egy smst a mobiljáról, de még mindig nincs itthon és kezdett gyanússá válni az egész… Min Hee nem aludt nálad, igaz? – vált egyre idegesebbé a férfi hangja.

- Nem aludt nálam Min Hee, délelőtt találkoztunk, de elviharzott – válaszolt Jung Shin és a torka elszorult, a gyomra görcsbe szorult. A másik három srác figyelme egyre inkább a legfiatalabbra összpontosult.

- Akkor jól sejtettem…

- Vagyis?

- Min Hee eltűnt – ejtette ki a szavakat Heon Cheol, amik Jung Shint egy pillanat alatt földhöz vágták. A mobil kiesett a kezéből és megszédült egy pillanatra. A szíve kihagyott egy ütemet és úgy érezte, hogy a tüdeje képtelen egy lélegzetvételnyi levegőt is befogadni.

- Hé, jól vagy? – kérdezte Jong Hyun kikerekedett szemmel nézve az egyre fehérebb srácra. Min Hyuk és Yong Hwa rögtön mellette termett és leültették az egyik székre.

- Min Hee eltűnt… - ismételte az átkos szavakat.