18.fejezet

Untouchable - 18. fejezet

Erőteljes vér ízzel a számban ébredtem fel, amit nem tudtam hová tenni. Lassan nyitottam ki a szemeim, de a fejembe hasító fájdalom és a hirtelen erős fény arra késztetett, hogy újra lehunyjam őket. Egy mély levegő és pár pillanatnyi pihenés után újra próbálkoztam, és most már sikerrel jártam.

Fogalmam sem volt, hol vagyok és bárhogy erőltettem az agyam – ami jelen helyzetben még fájdalommal is járt – nem tudtam felidézni, miképp kerültem ide. Mindenesetre elsőnek arra kellett rájönnöm, hogy hol vagyok. Körülnéztem, megemeltem egy picit a fejem és akkor tudatosult bennem, hogy egy kórházi ágyban fekszem. Senki sem volt rajtam kívül bent és a szobában félhomály uralkodott, de így is ki tudtam venni a gépeket és a szokásos kórházi berendezést.

Fel akartam ülni, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy képes is leszek rá. A sejtésem egészen helytállónak bizonyult, mert csak az ötödik próbálkozásom alkalmával sikerült feltornáznom magam és akkor sem voltam még túl stabil. Egyre erőteljesebben szédültem.

Szemben a falon egy tükröt fedeztem fel, de teljesen ledöbbentett, amit abban láttam. Jobban megnéztem magam és ekkor vettem észre, hogy tele vagyok kötésekkel és sebbel. A fejemen és a kezeimen jó adag fásli éktelenkedett, az arcomat duzzanatok és vágások tarkították, ezen kívül, ha jól sejtettem – bár ezt a sajgó fájdalom is bizonyította - a testem többi része sem úszta meg. De ugyan…?

Újra megpróbáltam visszaemlékezni, de a fejem zsongani kezdett és a benne lévő éles szúrás is arra késztett, hogy egyelőre feladjam. Hiába volt a kíváncsiságom olyan erős, a testem és leginkább az elmém nem engedte, hogy megtudjam, hogyan kerültem ilyen állapotba.

Az ajtó kissé nyikorogva nyílt ki, amire rögtön odakaptam a fejem, de a hirtelen mozdulatnak köszönhetően a szédülésem még erősebbé vált. Egy fiatal lány – valószínűleg egy nővér - lépett be és az arckifejezése vidámból pillanatokon belül ijedtté változott és hozzám sietett.

- Kisasszony! Azonnal feküdjön vissza! – nyomott le a párnára, én pedig nem ellenkeztem. – Nem szabad még felülnie, túl korai lenne – csóválta a fejét, majd végignézett rajtam, mintegy ellenőrizve, hogy nem tettem-e mást is, amit nem lett volna szabad.

- Mi történt velem? – formáltam meg nehézkésen a szavakat.

- A kisasszonynak van pár olyan sérülése, ami miatt nem lenne tanácsos most még ezen rágódnia. A megerőltetés nem tenne most jót önnek – matatott egy sort az infúzióm körül, mire valami átlátszó folyadék kezdett el lassacskán lecsöpögni a csövön keresztül, egyenesen a kezembe szúrt tű felé. – Pihenjen, kérem! – hajolt meg és amilyen gyorsan jött, úgy magamra is hagyott.

Próbáltam megemészteni a szavait, de a gondolataim akkor sem hagytak nyugodni. Valami komoly dolog állhatott a háttérben, de semmire sem emlékeztem. Az utolsó dolog, amit fel tudtam idézni az az a délelőtt volt, mikor meglátogattam Jung Shint. Összekaptunk és én elrohantam és… Ennyi, semmi több nem rémlett.

Éreztem, ahogy elnehezülnek a tagjaim és a szemhéjaim lassan lefelé kúsznak.

- Altató… - suttogtam még, mielőtt elnyelt az mély, sötét álom.

***

Egy jól ismert ajtó előtt álltam, a tok megkopott, a kilincs rozsdásan meredt az égnek és a festék is csak itt-ott takarta a forgácslapból készült faszerkezetet.

Egy elnyűtt pólót viseltem, egy pár számmal nagyobb nadrággal, azonban a lábam nem védte semmi a hideg betonon, amit vastag hó borított.

Nem tudtam, mit keresek itt újra.

Hallottam a kiszűrődő ordibálást, a csörömpölést, ahogy bent törtek-zúztak és a nevelőanyám sikolyait. Remegni kezdtem, ahogy felrémlettek annak a napnak az emlékei, el akartam menekülni, de a lábaim, mintha gyökeret eresztettek volna.

Hirtelen nyílt ki az ajtó, én pedig megrezzentem. Pontosan tudtam, mi fog következni, mégsem tudtam elmenekülni. A pofon óriási erővel érte az arcom, én pedig hátra tántorodtam.

- Minden a te hibád, te kis kurva! – fröcsögte felém a szavakat a nevelőapám, miközben a torkom felé kapott. – Na, de most…

Zihálva ébredtem fell az ágyban, miközben próbáltam magamhoz térni. Úsztam az izzadtságban és minden idegem pattanásig feszült. Mikor kissé lenyugodtam óvatosan felültem.

- Csak álom… - suttogtam magam elé. – Ez az egész csak álom volt. Nem történhet meg újra! –sóhajtottam nagyot, miközben körülnéztem. Még mindig a kórházi ágyban feküdtem, de most a félhomály helyett szinte teljes sötétség vett körül.

Még egy ideig mozdulatlan maradtam, majd lassan visszadőltem. Az emlékek áradó folyóként lepték el az elmém, bármennyire is ellenkeztem. Bár régen nem tudtam a teljes történetem, de most már jól ismertem a részleteket, hogy hogyan is kerültem azokhoz az emberekhez.

Volt egy szerető családom, szüleim és bátyám, akiktől orvul elraboltak, majd mikor már nem volt rám szükség, kiraktak egy árvaházban. Persze én ezt nagyon sokáig nem tudtam és abban a hitben éltem az életem, hogy nem kellettem senkinek az égvilágon. Nem sokkal később örökbe fogadott egy pár, arra hivatkozva, hogy nekik nem lehet gyerekük, de mint később kiderült, csak a pénz miatt vállaltak. Az első pár évben egészen jól bántak velem, bár sokszor nem kaptam enni, vagy épp olyanért szidtak le, amihez közöm se volt.

De egy nap a férfi, akit bármennyire volt fájdalmas, de apámnak kellett szólítanom, elvesztette a munkáját és rászokott az alkoholra. Az elején még nem hozott a dolog sok változást, de aztán egyre lejjebb és lejjebb csúszott a függőség mély gödrében, és ezzel együtt szaporodtak meg a veszekedéseik a nevelőanyámmal. Mellesleg ő sem volt egy angyal, bár ő az alkohol helyett más szerekhez nyúlt, drogozott és gyógyszerezte magát.

A veszekedések egyre jobban elfajultak és egyre többször csattant rajtam az ostor. Persze az arcom soha nem ütötték meg, az álmomban felidézett alkalmon kívül, hisz nem maradhatott látható nyoma, mert akkor rájuk hívták volna az iskolából a rendőrséget, meg a gyermekvédelmet.

Tizenhárom éves voltam, mikor egy újabb gyerek került hozzájuk. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges ez, hisz egy sornyi teszten kellett keresztülmenniük, de mint később kiderült, egy barátjuk volt a hivatalban, aki egy kis pénzért cserébe elintézett mindent.

Sajnáltam Hye Jint, hisz alig volt egy éves szegény, ezért, amikor csak lehetett, megvédtem azoktól a férgektől, de nem lehettem én sem mindig ott. Nem egyszer találtam rajta foltokat és sebeket.

Egy év se telt bele és még két gyerekkel bővült a család, egy ikerpárral, Seung Hyunnal és Ji Yonggal. A két fiú már tizennégy éves volt ekkor, így ők jobban meg tudták védeni magukat, mégsem kerülhették el apánk kemény kezét.

Hogy miért nem szólt egyikünk sem arról, hogy mi történik velünk? Ennek egyszerű oka volt, féltünk. Valójában ma már talán képes lettem volna kilépni abból a rettegésből, amit akkor éreztem, de az az énem képtelen volt. Ezenkívül mind nagyon féltettük Hye Jint, mert vele fenyegetett minket apánk.

Minden egyes nap pokol volt, amit abban a házban töltöttünk és az egyetlen, akire számíthattunk, azok mi magunk voltunk. Természetesen én kaptam a legtöbbet, hisz én voltam az „első” gyermek.

Az emlék, ami felrémlett, az az utolsó pofon volt, amit ott kaptam. Ekkor már végeztem egy fél éve az iskolában és a sarki boltban dolgoztam kisegítőként, a pénzt elvették tőlem, de legalább addig sem kellett otthon lennem.

Már akkor feszült volt a hangulat, mikor hazaértem, de megpróbáltam tudomást sem venni róla. Átölöztem az egyenruhából, már épp készültem volna felvenni a papucsom, mikor a nevelőapám megragadott és végighúzva a nappalin, egészen a bejáratig ráncigált, majd kilökött a hóba. Még hallottam a gúnyos nevetését, mielőtt bezáródott volna az ajtó.

Ott álltam mezítláb a hidegben és tudtam, hogy minden egyes másodperccel növelem a tüdőgyulladás kockázatát, de most ez érdekelt a legkevésbé. Soha sem éreztem még olyan dühösnek magam, mint akkor, éreztem, ahogyan a harag végigszáguld a testemen és elpattintja azt az idegszálat, ami eddig visszatartott.

Bentről csörömpölés, ordibálás, sikolyok szűrődtek ki, én pedig már épp nyúltam volna a rozsdás kilincsért, mikor kirobbant az ajtón a nevelőapám és felpofozott. Hátratántorodtam, kissé kibicsaklott a bokám, de próbáltam tartani magam.

- Minden a te hibád, te kis kurva! – fröcsögte felém a szavakat a nevelőapám, miközben a torkom felé kapott. – Na, de most megkapod a magadét! – kezdett el erőteljesen fojtogatni, éreztem, ahogy egyre kevesebb levegőhöz juz a tüdőm, és tudtam, hogy ha így folytatja, akkor tényleg megöl. Ekkor borult el végleg az agyam és a kezem ügyébe eső kővel, amilyen erővel csak tudtam, fejbe vágtam, mire oldalra zuhant. Feltápászkodtam és mit sem törődve a hóban fekvő férfival, berontottam a lakásba.

A fiúknak hűlt helyük volt, de a kicsit a nevelőanyám tartotta. A szemében mérhetetlen rettegés ült és ilyen törékenynek még sohasem láttam. De jól tudtam, hogy ez mind csak színjáték, azért nézett ki így, mert nem kapta meg a napi adagját.

- Menj el! - sipítozott. – Szedd össze a holmidat és takarodj innen minél hamarabb! – vettem egy mély levegőt és bólintottam. A szobába mentem, amin mind osztoztunk, felvettem az egyetlen normális nadrágom, egy fekete farmert, egy pólót és pulóvert. Összedobáltam a táskámba az irataim, egy váltás ruhát és elindultam nagy lendülettel kifelé.

- Már nem vagy többet a hasznunkra! – szólt utánam a nevelőanyám. – Nem küldenek már pénzt és alig keresel valamit. Többet költünk rád, mint amit hozol. Mindig csak élősködtél rajtunk és végre megszabadulunk egy magadfajta tehertől – sziszegte. A szavai villámcsapásként értek. – De jól jegyezz meg valamit! – lépett mögém. – Ha bárkinek is elmondod, hogy mi folyik itt, ezt a csöppséget itt – mutatott Hye Jinre. –, véletlen baleset fogja érni, ha érted, mire gondolok. Takarodj innen és soha ne gyere vissza! - taszított rajtam egyet, mire megindultam. Bármennyire is remegtem az idegtől, a lábam csak vitt előre.

Átléptem az ajtó előtt fekvő szörnyetegen, aki még mindig nem tért magához és nem néztem vissza többé. Nem telt el nap azóta, hogy ne gondoltam volna a többiekre és ne hallottam volna újra azokat az éles, gunyoros szavakat.

Mivel aznap kaptam meg a fizetésem, ezért volt annyi pénzem, hogy Szöulig vonatozzak és egyek valamit. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de nem mehettem vissza és nem is akartam. Kisegítői munkát vállaltam egy boltban ételért és azért, hogy a raktárban aludhassak. A megváltást egy FNC-s szórólap és a válogatás hozta, onnantól kezdett teljesen megváltozni az életem.

Egy félév sem telt el és eljutott a hír hozzám, hogy lecsukták őket. Ekkor már az FNC kisegítője voltam és már a bérlakásomban éltem. Életem egyik legszebb pillanata volt, mikor értesítettek róla, hogy megkapják méltó büntetésük és megtudtam azt is, hogy a gyerekek biztonságban vannak. Tanúskodnom kellett, amit természetesen elvállaltam, de csak úgy, hogy ne kelljen látnom őket.

Mindezek után megpróbáltam búcsút inteni a múltamnak és bár nem egyszer eszembe jutottak a többiek, nem kerestem fel őket, mert féltem mit váltana ki belőlem. Soha többé nem akartam emlékezni az átélt borzalmakra.

Végül pedig megtalált Heol Cheol és hosszú évek után újra egy családot alkothattunk ketten. Persze, átkoztam a sorsot, hogy az igazi szüleimet nem ismerhettem meg, de már a bátyámért is hálát adtam.

Egy nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Az érzelmek végig hullámoztak rajtam én pedig nem ellenkeztem, felesleges lett volna. Ideje volt szembenéznem mindezzel és nem csak elmenekülni a dolgok elől.

Heol Cheol… vajon mi lehet vele? – futott végig az agyamon. Talán azért nem találkozhattam eddig vele, hogy a megerőltetés csak kárt okozna, ahogy a nővér is mondta? Nagyon reméltem, hogy így van.

Még sokáig gondolkodtam mindenfélén, most ez sokkal könnyebb volt, mint bármi más, mert szerencsére a fejem sem fájt már annyira. Rám is hajnalodott közben és a szobát lassan beborította a napfény.

Egyszer csak kinyílt az ajtó és ugyanaz a nővér sétált be, aki előző nap, de most nem volt egyedül. Egy orvos kísérte el, aki biztatóan rám mosolygott.

Végig vizsgált tetőtől-talpig, feltett pár kérdést rólam, majd megengedte, hogy felüljek az ágyban.

- Úgy hiszem, rendben lesz! – biccentett a nővér felé, majd felém fordult. – Továbbra sem tennének jót önnek a hirtelen érzelemváltozások, mivel elég erősen beütötte a fejét és agyrázkódást kapott. De már fogadhat látogatót, és ha ilyen ütemben javul az állapota, hamarosan több információval is szolgálhat a környezete. Addig is kérem, próbáljon meg minél többet pihenni és ne izgassa fel magát! – mosolygott rám még egyszer, majd magamra hagytak.

Látogatót – visszhangzott a fejemben. Alig vártam, hogy ismerős arcot láthassak és majd kiugrott a szívem a helyéről, még ha nem is szabadott volna izgulnom. Szerencsére nem kellett sokat várnom és újból nyílt az ajtó.

Heol Cheol lépett be, fess volt, mint mindig, egyedül az arca volt szörnyen elgyötört és a szemei alatt éktelenkedtek sötét karikák. Az elmúlt napok igazán nehezek lehettek számára, ha így megviselték.

- Oppa! – suttogtam, mire apró mosoly kúszott az arcára. Megszaporázta a lépteit, majd egyenesen az ölelésébe vont.

Gyengéden szorított magához és éreztem, ahogyan rázkódni kezd a válla. Ez a magabiztos, erős férfi az én vállamon sírt, ez sokkal mélyebbre hasított a szívemben, mint bármelyik pofon, amit valaha is kaptam. Lassan elkezdtem a hátát simogatni, mire megnyugodott.

- Jól vagy, ugye? – húzódott el picit és kérdezte rekedtesen.

- Igen – bólintottam mosolyogva. Próbáltam erőt adni neki és a vállára tettem a kezem, majd megszorítottam azt. – Minden rendben van, ne aggódj!

- Köszönöm! – ölelt át újra. – Nem akarlak többé elveszíteni, ezért nagyon fogok vigyázni rád, megígérem!

- Tudom, ahogy én se! – bólintottam aprót és belefúrtam az állam a vállgödrébe.

Percekig így maradtunk. Hihetetlenül jólesett ez az egész, éreztem, ahogy a testemet átjárja a nyugalom és az az érzés, hogy már semmi rossz nem történhet. Még ha nem is tudtam, mi történt velem, csak azt, hogy nem jó dolog.

Majd egyszer csak elhúzódott tőlem és elmosolyodott.

- Most átadom a helyem másnak, rendben? Elég sokan szeretnének látni téged, de egyszerre csak egy ember jöhet be. Na, meg van valaki, aki már majd megveszik, hogy lásson. De ígérem, visszajövök utána és itt maradok veled, amíg csak lehet – simított végig az arcomon.

Vontatottan állt fel és sétált az ajtóig, majd még visszanézett, aztán nagyot sóhajtva kilépett. Szörnyen aranyosnak találtam és nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen jó testvért kaptam. Kíváncsi voltam, hogy kikre gondol, akik annyira szeretnének látni, na és ki az, aki majd megőrült már.

A válasz nem váratott magára sokat, mert nyikorogva nyílt ki az ajtó és ott állt Ő. A lélegzetem is elállt, ahogy találkozott a tekintetünk Jung Shinnel. Úgy éreztem, az agyam teljesen leblokkolt és a szívem hevesebben már nem is verhetett volna. Határozott léptekkel tette meg a távot, ami elválasztott egymástól minket, majd egy óvatos mozdulattal megemelte az állam és megcsókolt.

Az ajkai szörnyen puhák voltak és édesek, egész testemben remegtem az érzelmek hatására. Majd egyszer csak megéreztem az első meleg cseppet, ami az ő arcáról az enyémre csorgott, amit sok másik követett. Óvatosan elhúzódtam és mélyen a szemébe néztem.

- Miért sírsz? – kérdeztem fojtott hangon.

- Mert szeretlek!