15.fejezet

Untouchable- 15. fejezet

A saját izzadtságomban fürödve keltem, alig kaptam levegőt, erősen ziháltam és szúrt a mellkasom. Beletelt pár percbe, mire lenyugodtam és eltűntek a rémképek a szemem elől, amik egész este kínoztak. A szobában félhomály uralkodott, a sötétítőkig nem volt erőm elmenni, ezért felnyomtam a kislámpa gombját, ami az éjjeli szekrényen volt.

- Mi ez az egész… - súgtam magam elé, miközben letöröltem a homlokomról a rideg verítéket. Szinte izzott az egész testem és biztos voltam benne, hogy belázasodtam. Megpróbáltam újra elképzelni a jelenetet, amit az álmaimban láttam, de már képtelen voltam visszaidézni. A hangok és képfoszlányok egy sötét, homályos masszává alakultak a fejemben.

Előkapartam a telefonom a párna alól, ahová lefekvés előtt becsúsztattam, és megnéztem az időt. Fél kilenc volt. A találkozó pontos időpontját nem beszéltük meg Jung Shinnel, így még fel kellett hívnom előtte. Bár az állapotom közel sem volt olyan, hogy bárhová is menjek, de minél hamarabb össze akartam szedni magam, hogy meg tudhassam mi történt azon az estén.

Vettem egy nagy levegőt és lesöpörtem magamról a takarót, majd álló helyzetbe tornáztam magam, de azzal a lendülettel vissza is zuhantam. A lábaim valamiért felmondták a szolgálatot és semmi erőm sem volt. Behunytam a szemeim és összeszorítottam, mert fel kellett kelnem, lábra kellett állnom és találkoznom Vele.

Újból feltápászkodtam és az éjjeliszekrényre támaszkodva felálltam. Bár a lábaim remegtek és szédültem, de kiegyenesedtem és végül sikerült elengednem a szekrényt. Az első lépések szörnyen nehezek voltak, de aztán egészen jól haladtam és elbotorkáltam a fürdőig.

Lezuhanyoztam viszonylag hideg vízzel és éreztem, hogy fokozatosan jobban vagyok, a testemben újra energia gyűlik és már nem is szédültem annyira. A zuhany után fogat mostam, majd visszamentem a szobába. Jó lett volna lázcsillapítót bevenni, de ahhoz le kellett volna mennem egészen a nappaliig és az nagyon messzinek tűnt.

Azon is eltűnődtem, hogy vajon mit fogok felvenni a találkozóra, ugyanis semmi ruhám nem volt még itt, csak egy szál törölközőben ültem az ágyon, még fehérnemű sem volt rajtam. Így még kockázatosabb lett volna elindulni gyógyszerért.

Tanácstalanul ültem még egy ideig, közben fokozatosan jobban éreztem magam. Nem mertem Jung Shint se hívni, hisz ruha nélkül hová is mentem volna.

Nem sokkal később bátortalanul kopogtattak az ajtómon. Gyorsan megigazítottam a törölközőt magamon, hogy jobban takarjon.

- Szabad! – szóltam ki. A tegnapi szolgáló lány lépett be és ahogy meglátott, elvörösödött.

- Jó reggelt, kisasszony! – hajolt meg mélyen. – Ne haragudjon, amiért zavarom, csak van pár dolog, amit az elnök úr küldött Önnek. – emelt fel két-három papírtáskát.

- Hozza csak ide! – bólintottam. Felém nyújtotta az egyiket, míg a másik kettőt letette mellém. Pár felsőm volt benne és alsónemű. Nagyot sóhajtottam, hogy Heon Cheol milyen előrelátó.

- Azt üzeni, hogy délutánra már a többi holmija is itt lesz, de pár nélkülözhetetlen dologért elugrott már korábban.

- Nagyon szuper! – bólintottam. – Itthon van? – néztem reménykedve a szolgálóra, mire az megrázta a fejét.

- Az elnök úr már korán távozott.

- Ahogy sejtettem… - csóváltam meg a fejem. – Még vasárnap is dolgozik. Kérem – jutott eszembe hirtelen. -, hozzon nekem valami lázcsillapító gyógyszert és egy pohár vizet!

- Ahogy óhajtja! – bólintott és magamra hagyott. Nekiálltam megigazítani az ágyat, majd kipakoltam rá a cuccaimat. Volt benne két farmer, egy fehér rövidnadrág, egy fodros, vörös szoknya és pár felső, egy pulóver, pár alsónemű és melltartó. Továbbá a csomagban volt még a tornacipőm, a kozmetikumaim, parfümöm és a fésűm. Másra nem is igazán volt szükségem jelen pillatanban, ezeknek meg nagyon örültem.

Kiválasztottam az alsóneműket és azokat gyorsan fel is kaptam magamra, majd visszatekertem magamra a törölközőt, ugyanis a szolgáló bármelyik pillanatban megérkezhetett. Nem tévedtem, nem sokkal később újra kopogtattak.

Gyorsan bevettem a gyógyszert és elküldtem a szolgálót, majd nekikezdtem a készülődésnek. Kisminkeltem magam, megfésülködtem, kiválasztottam, hogy mit veszek fel. A fehér rövidnadrágom és a rózsaszín, bővített pólóm mellett döntöttem, majd felkaptam hozzá a tornacipőm. Befújtam magam a parfümömmel és már indulásra kész voltam.

Ekkor jutott eszembe, hogy azért Jung Shint is meg kéne kérdezni, hogy mikor ér rá, mert az szép, hogy én elkészültem, de az még nem jelenti azt, hogy ő is. Előkotortam a telefonom és tárcsáztam. Egy ideig csengett, már kezdtem azt hinni, hogy nem fogja felvenni, de hirtelen beleszólt.

- Szia, Min Hee! – a hangjára összeszorult a gyomrom, bár nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért.

- Szia! – motyogtam. – Azért hívlak, mert…

- Oh, tegnap nem beszéltünk meg időpontot, igaz? Nekem is csak akkor esett le, mikor már letettem, utána meg nem akartalak már zavarni. Nos, ez az utolsó szabad napom egy ideig, szóval ma egész nap ráérek. Ha gondolod, akár most is találkozhatunk… Bár akkor Simbát is vinnem kell… - hallottam a hangján, hogy habozik. Nem akartam neki gondot okozni semmilyen értelemben.

- Ha nem… - kezdtem volna bele. Bármennyire is akartam tudni, hogy mi volt aznap este, nem akartam a terhére lenni azzal, hogy most rögtön elrángatom otthonról.

- Gyere át, ha nem jelent nagy problémát! – vágott bele a szavamba. – Simbával elég feltűnő lennék, aztán most nem jönne jól egyikünknek se, ha lekapnának együtt – halkult el a végére.

- Rendben – egyeztem bele. – Akkor elindulok! Szia! – nyomtam ki.

Megnéztem még egyszer magam a tükörben és megigazítottam a hajam, majd a nappali felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy a bátyám nem örülne, ha csak úgy lelépnék minden szó nélkül és mivel tényleg nem akartam megkockáztatni a szidalmazást, ezért keresnem kellett egy szolgálót.

- Ah, Ahjumma! – pillantottam meg az idősebb alkalmazottat, akivel tegnap együtt vacsoráztam.

- Tessék, kisasszony! – hajolt meg picit.

- Öhm, el kell mennem valahová, de… - kezdtem bele kissé tétovázva, mert fogalmam sem volt, hogy miként is magyarázzam el, mit szeretnék.

- Azonnal értesítem a sofőrt és indulhat! A ház előtt fogja várni Önt – bólintott és el is indult szapora léptekkel.

- Köszönöm! – szóltam utána, majd nyugodtan megkerestem a kijáratot és végigsétáltam a hosszú előkerten. Úgy gondoltam, ráérek, hisz időbe telik kiállni a sofőrnek is.

Gyönyörű volt ez a hely. Ahogy a délelőtti napfény áthatolt a fák lombjain és arany fényben fürödtek a virágok, a kerti szökőkút és szinte szikrázóan zöld volt a fű. Egy pillanatra annyira magával ragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem a gyomromba összpontosuló egyre erősebb görcsről.

Szerencsére már fizikailag teljesen rendben voltam. Nem tudtam hová tenni a reggeli rosszullétem, de a zuhany és a gyógyszer szerencsére észhez térített, és ezt az is alátámasztotta, hogy enyhén korgott a hasam. Az éhségemet az idegesség sem tudta megszüntetni. Bár lehet okosabb lett volna reggeliznem indulás előtt, de a kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult.

A kocsi valóban ott várt rám a felhajtón és ahogy közelebb értem, egy öltönyös férfi szállt ki és hajolt meg.

- Üdvözlöm, kisasszony! Tessék csak! – nyitotta ki előttem az ajtót, biccentettem felé és beszálltam. Miután bezárta, előre sietett és beült. – Hová vihetem? – kérdezte kedvesen és éreztem, hogy a feszengésem, ami idegenekkel való találkozásokkor hatalmasodott el rajtam, lassan elpárolog. Bediktáltam a címet, amit szerencsére sikerült megjegyeznem, mikor ott jártam és elindultunk.

Minél közelebb értünk, annál jobban izgultam. Hong Ki viselkedése több volt, mint megdöbbentő, de Jung Shin szavaiból az jött le, hogy okkal ilyen. Nagyon féltem, hogy mi történt azon az estén. Egyből a legrosszabbra gondoltam természetesen, de csak reménykedni tudtam, hogy nem követtem el valami óriási baromságot.

Amikor megállt a fekete jármű a férfi háza előtt, aki annyira felkavarta az életem egy szempillantás alatt, a szívem hevesen kezdett verni. Bár nem szabadott volna, mégis így éreztem…

- Köszönöm! – biccentettem a sofőr felé, majd az ajtó felé nyúltam. – Nem szükséges megvárnia.

- De nem engedhetem, hogy egyedül utazzon!

- Ne aggódjon, haza fognak vinni! Viszlát! – szálltam ki, ott hagyva az elképedt férfit. Bár csak remélni tudtam, hogy Jung Shin hazavisz majd, de biztos voltam benne, hogy nem fog elküldeni.

A kaputelefonhoz léptem és felcsörgettem a lakásába, aminek a számát nem volt nehéz megtalálni, hisz az volt a legmagasabban.

- Igen? – szólt bele nem sokkal később.

- Min Hee vagyok - nyögtem ki.

- Gyere csak! – nyitotta ki számomra a külső ajtót, majd besétáltam a lifthez és megnyomtam a hívógombot.

Beletelt egy kis időbe, mire leért és végre beszállhattam. Megnyomtam a legfelső emelet gombját és vártam, hogy elinduljon felfelé. A liftről eszembe jutott az első találkozásom Jung Shinnel. Annyira megközelíthetetlennek tűnt számomra, egy álomképnek, most mégis a lakásába tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy éreztem már a puha ajkait is az enyémeken. A gondolatra a számhoz kaptam a kezem és valami furcsa érzés fogott el, amit nem tudtam hová tenni.

A lift ajtó hirtelen nyílt ki és én azonnal az oldalamhoz szorítottam a kezem, mintha valami rosszat csináltam volna. Az ott álló Jung Shin valószínűleg idiótának nézett, éreztem, hogy ellepi az arcom a pír. Zavartan léptem ki és köszöntem a srácnak.

- Sz-szia!

- Szia! – mosolygott, majd elkapta a kezem és behúzott a lakásba. Nem tudtam, mire vélni a viselkedését, de miután becsukódott mögöttünk az ajtó, még furcsább dolog következett.

Erőteljesen magához rántott és a mellkasának szorított. Tágra nyílt szemekkel meredtem előre és próbáltam felfogni a helyzetet.

- Olyan jó látni, hogy jól vagy! – súgta a fülembe, majd gyengéden végigsimított a hátamon, mire megborzongtam.

Egyáltalán nem számítottam ilyen heves érzelmi kitörésre és nem is tudtam miként reagálni rá. Egyszer csak valami furcsa dolog tűnt fel, mégpedig, hogy nedvesedik a kezem.

- Mi? – néztem oda és elkerekedett a szemem, mikor abba a gyönyörű és ártatlan kutyus szemekbe pillantottam. A kis édes elkezdte nyalogatni a kezem.

- Úgy tűnik – húzódott el tőlem Jung Shin rákvörös arccal, bár az enyém is hasonló lehetett. -, nem bír magával.

- Szóval, te vagy Simba! – hajoltam le az aranyszínű Retrieverhez és megsimogattam a fejét. Hálásan bújt hozzám és játékosan lökdösött a mancsával.

- Simba! – szólt rá egy kicsit erőteljesebben Jung Shin, mire hátrált pár lépést és várakozóan nézett a gazdájára. – Gyere velem! Most hozzám jött Min Hee, ne lopd el tőlem! – mondta szinte feddő hangsúllyal, mire nagy szemekkel fordultam felé, de ő már elindult.

A kutyust bezárta az egyik szobába, majd visszajött hozzám, mire én már felemelkedtem és levettem a cipőm.

- Ne haragudj, de komoly témáról lesz szó, utána nyugodtan játszhatsz vele – küldött felém egy félmosolyt és elindult a konyhába. – Úgy tűnik, ő is kedvel téged – tette hozzá. Nem tudtam eldönteni, hogy az „is”-t magára érti vagy rám. A gondolatra nyelnem kellett egyet, ezért gyorsan elhessegettem, mintha meg sem történt volna.

- Kérsz valamit inni? Esetleg kávét?  – kérdezte, mikor már én is odaértem és helyet foglaltam az egyik széken.

- Az jólesne, köszönöm!

Nem sokkal később elém tett egy csészét, cukrot és tejet, majd leült velem szembe egy másik csészével.

- Nemrég főztem le, jól időzítettél. Remélem, nem baj, hogy ide hívtalak. Jobb lett volna, ha én megyek, igaz? – sóhajtott. – Hisz még biztos nem vagy teljesen rendben, én meg elrángattalak. Sajnálom! – harapta be az alsó ajkát.

- Jól van ez így! – legyintettem és beízesítettem a kávém.

Néma csend telepedett közénk. Ő nem szólalt meg, én pedig nem mertem. A gyomromba újra visszaköltözött az az alattomos, lélegzetfojtó görcs és képtelen voltam felnézni rá.

- Két része van a történetnek… - kezdett bele halkan, mire fellélegeztem, de még mindig az asztallapot fixíroztam és óvatosan belekortyoltam a forró italba. – Azzal kezdem, amiben benne van az a sötét alak. A buli elég fojtogató volt számomra, ezért kimentem, hogy levegőzzek egy kicsit, és akkor megláttalak – éreztem, hogy a hangja egyre feszültebbé és idegesebbé válik. – Valamit ittál éppen, már nem volt időm megakadályozni. De mikor átkarolt a férfi és elkezdett húzni magával, akkor megijedtem és sikerült kirántanom a karjai közül.

Bár tudtam, hogy egy idegen férfi itatott meg velem valami droggal kevert italt, de így hallva még félelmetesebb volt az egész. Elszorult a mellkasom, mert csak most tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltam. Ha magával visz… Ki tudja, mit akart! Talán megerőszakolni vagy még rosszabb? Ha nincs Jung Shin… Végre felnéztem rá, próbáltam minden hálámat kimutatni a tekintetemmel. Megeshet, hogy az életem köszönhettem neki. Fogalmam sem volt, hogyan is köszönhettem volna meg, kényszert éreztem rá, hogy megöleljem, vagy tegyek valamit, de nyugton maradtam, mert folytatta.

- Legszívesebben utána mentem volna, de te összeestél és nem mertelek ott hagyni. Féltem, hogy mi történne… Aztán jött a bátyád, de-de… Sajnálom, hogy hagytam elmenni azt a férfit… - nézett félre.

- Ne mondj butaságokat! Így is kimondhatatlanul hálás vagyok neked! – mosolyodtam el és finoman végigsimítottam a kezén, ami az asztallapon pihent. Mikor rájöttem, hogy mit tettem, gyorsan elkaptam a kezem és vöröslő arccal félrenéztem. Hülye, Min Hee! Hogy vagy képes így viselkedni! – szóltam magamra.

- Van itt még valami más is… - szólalt meg halkan. Lassan néztem fel rá és ahogy a tekintetünk találkozott, a szívem kihagyott egy ütemet. Sejtettem, hogy olyan dolog következik, ami zavarba fog ejteni. – Hong Ki… - ejtette ki a barátom nevét, de olyan hangnemben, amit nem tudtam hová tenni. – Azon az estén mi…

- Igen? – kérdeztem összeszorítva az ajkaim.

- Mi csókolóztunk és… és Seol Hyun meglátta és elmondta Hong Kinak, aki feldühödött. Elsőnek meg akart verni, de a társaság nem hagyta, így aztán lelépett. Ezután mentem ki és találtalak ott – próbáltam feldolgozni, amit mondott. Ízlelgettem a szavait, mégis annyira hihetetlen volt az egész. Én elhatároztam, hogy csak Hong Kival fogok foglalkozni és csak őt tartom szem előtt, erre megcsalom?! Mégis mi a fene ütött belém, mikor ezt tettem?!

- Most az egész F. T Island utál engem, azt hiszem… - sóhajtott fel. – Sőt, a bandatársaim sem értik ezt az egészet.

- Ahogy én sem… - suttogtam. – Én…?

- Nem! – rázta meg a fejét enyhén. – Én.

- Végtére mindketten benne voltunk – kezdtem a kezeim tördelni. Úgy éreztem, hogy időre van szükségem, hogy feldolgozzam az egészet, helyre tudjam tenni a gondolataim és tisztázzam az érzéseim, de Jung Shin pont ezt nem adott.

- Min Hee… csinálhatunk úgy, mintha ez az egész semmit se jelentene, de… Mi van köztünk? – szúrt egyenesen a szívembe a kérdésével. Csak meredtem a gyönyörű szemeibe és nem tudtam választ adni neki. Pedig mélyen, az agyam egy eldugott részében egy vékony, kis hang azt ismételte: Szeretlek!