7. fejezet

Untouchable – 7. fejezet

- És mit szeretne Jung Heon Cheol? – pislogtam, mert tényleg nem értettem, hogy mit keres itt egy ilyen alak.

- Ha ez itt nem téved, - emelte fel a papírt, amit a bal kezében eddig a háta mögé rejtett. –, akkor testvérek vagyunk. Ön… vagyis te a húgom vagy, Min Hee – a szavai sokként értek. A kezemben tartott ruhák mind a földre zuhantak és egy pillanatra megszédültem. Az nem lehetett… Nekem nem volt testvérem.

***

Tanácstalanul bolyongtam a városban, kilenc óra felé járhatott az idő, de nem volt kedvem előhúzni a zsebemből a telefont, hogy pontosan megtudhassam. Úgy éreztem, hogy sétálnom kell egy jó nagyot, hogy kiszellőztessem a fejem. Mikor elindultam otthonról még világos volt, viszont most már jócskán besötétedett, de ez nem akadályozta meg az embereket, hogy tömegesen sétálgassanak az utcán, mivel legalább a levegő lehűlt egy kicsit. Hong Kit fél hét felé hívtam fel, hogy nem tudok vele ma találkozni és nem pótolhatnánk-e be holnap, ha neki is megfelel úgy. Most jobb volt egyedül és egy ilyen kellemes este ígéretét amúgy sem kellett volna elrontani azzal, hogy egyfolytában máshol jár az eszem.

Ha visszaemlékeztem arra a férfira, a hideg is kirázott… Azt állította, hogy a bátyám és még papírokat is hozott, de valamiért képtelen voltam ezt az egészet elhinni. Hiába kutakodtam a múltamban, egy emlékkép sem jelent meg a fejemben róla. A története, amit előadott, egyenesen hihetetlen volt…

Próbáltam visszaemlékezni egészen pici gyermekkoromra, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a halántékomba. Meg is kellett állnom egy pillanatra és megtámaszkodni az egyik épület falánál, a kezeimbe temettem az arcom és vártam, hogy enyhüljön a sajgás. Akárhányszor vissza akartam gondolni azokra az időkre, mindig ez történt, az agyam mélyen elzárta az emlékeket előlem és egy kis kaput sem volt hajlandó nyitni.

- Min Hee? – hallottam meg hirtelen magam mellől a hangot és idegesen fordultam oda. Jung Shin meglepett arcával találtam magam szemben és csak viszonozni tudtam a pislogását. Reméltem, hogy nem látta meg az elgyengülésem. Csak szidni tudtam magam, hogy képes voltam ilyenkor is összefutni egy ismerőssel. – Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz! – fogta meg a vállam és teljesen maga felé fordított és úgy mért végig. Nem gondoltam, hogy ilyen kapcsolatban lennénk, ezért nagyon zavarba ejtett. Mármint még csak pár napja ismertem és igazából még nem is beszélgettünk komolyabban, csak furcsa dolgokat éltünk át együtt.

- Jól – léptem volna hátra, de nem sikerült, ugyanis a hátam mögött volt az épület fala és nem rendelkeztem akkora erővel, hogy arrébb lökjem a hátammal… Így csak egy szerencsétlen elhúzódódásra tellett, ami még inkább kínossá tette a helyzetet. – Öhm… jól vagyok, tényleg – mosolyogtam rá, de inkább vicsorgásnak sikeredett. Nem akartam kimondani a nevét, mert hiába viselt maszkot és sapkát, azért felismerték volna. Igazából így is felismerhető volt, mert annyira markáns arca volt, amilyet még nem láttam, de ahogy Jong Hyun mondta, nekik is élniük kell.

- Rendben – bólintott hátrébb húzódva, talán ő is kezdte megérezni a szituáció kínos jellegét. – De akkor sem nézel ki túl jól! Ettél ma már valamit egyáltalán? – elképedten néztem vissza rá. Nem tudtam elképzelni sem, hogyan képes ilyen törődéssel lenni felém, hisz nem voltam más, csak egy alkalmazott. Belegondolva, valóban nem sokat ettem a nap folyamán, csak ebédnél, de akkor sem normál adagot, de ezt nem akartam megosztani vele. Mielőtt megszólalhattam volna, folytatta: – Egy szót se, ha nem mondanál igazat! – emelte fel a mutatóujját, mire csak egy sóhaj volt a válaszom.

Ellenkezést nem tűrően elkapta a kezem és elkezdett maga után vonszolni - szinte már szokásává vált ez a cselekedet.

- Hé, hé… - szóltam utána, de még vagy kétszer meg kellett ismételnem, mire megállt.

- Mi a baj? – kérdezte nagyot pislogva rám, mintha tök természetes lenne, hogy fogjuk egymás kezét és úgy húz, mint egy krumplis zsákot.

- Csak annyi - húztam ki óvatosan a kezem az övéből, mert már kezdtem érezni, hogy vörösebb vagyok egy főtt ráknál is. -, hogy ez így elég feltűnő.

- Igazad van – bólintott. – Akkor csak sétáljunk! – vakarta meg a tarkóját egy feszült mosoly kíséretében, majd elindult. Persze én meg rohanhattam utána, mert az ő nagy lépteivel nem volt könnyű felvenni a versenyt a kis, pingvin lábaimmal.

Nem sokkal később letértünk egy kihaltabb mellékutcára és utána már nem tudtam követni az útvonalat, de végül egy boltban kötöttünk ki. Igazából nagyon vicces volt leülni kettesben Jung Shinnel, mint ahogy a doramákban szoktak és együtt enni.

- Néha, ha nagyon elegem van, akkor ide jövök. – szólalt meg némi hallgatás után. Én még a túl forró tésztával küzdöttem, ezért kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy mit mond. – Csak beülök ide egyedül és kiengedek mindent. Igazából még senki nem volt itt velem.

- Akkor ez a nyugi helyed? – fordultam felé, de közben próbáltam betuszkolni egy adagot a számba a kajából. A gyomrom majd kilyukadt már és alig vártam, hogy megteljen.

- Úgy is mondhatjuk – bólintott és közben elmosolyodott, de a lelkem mélyén tudtam, hogy az evési technikám az oka a vigyorának.

- Most már tudom ezt a titkod, nem félsz? – böktem felé az egyik pálcával.

- Nem igazán – kezdett neki ő is az evésnek és két falat között felém fordult sejtelmes tekintettel. – De most meg kell, hogy öljelek – egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Nagyon jólesett egy kicsit lazítani és ez a srác könnyedén elérte ezt.

Még jó ideig beszélgettünk, észre sem vettük, hogy mennyire telik az idő, pedig mindkettőnknek másnap reggel dolgoznia kellett. Még megettünk egy adagot, majd távoztunk. Ragaszkodtam hozzá, hogy én fizetek és nagy nehezen érvényesítettem is az akaratom. A végső megállapodás az lett, hogy legközelebb ő fizet, amiben benne volt egy következő alkalom esélye.

- Nos – álltam meg, miután kiléptünk a helyiségből. -, azt hiszem, hogy ideje hazamennünk.

- Későre jár és én nem lakom nagyon messze innen, szóval ha elkísérsz odáig, hazaviszlek kocsival. Ilyenkor már elég ritkán járnak a buszok, nem örülnék, ha ott kéne ülnöd egyedül a sötét buszmegállóban és…

- Rendben – bólintottam. Már negyed tizenkettő volt és valóban nagyon sokat kellett volna várnom a következő buszig, meg aztán sok a sötét alak…

Elindultunk, közben beszélgettünk mindenféléről, ami épp szóba jött. Jó beszélgetőtárs volt, ezért üdítő volt a vele való társalgás, szinte el is felejtettem a délutáni gondjaimat. Már nem jártunk nagyon messze, legalább is ő ezt mondta, mikor hirtelen cseperegni kezdett, majd egyre erősebben esett és végül egész szép felhőszakadás alakult ki. Az eső elől behúzódtunk egy buszmegállóba, amit Jung Shin pillantott meg nem messze, de mire odaértünk, természetesen már bőrig áztunk. Ahogy futottam az esőben, nevetni kezdtem és a fedett helyre érve sem tudtam abbahagyni, egyszerűen jólesett és kész. Úgy éreztem, hogy a lehulló cseppek az én gondjaim is elmossák, rég nem voltam már ennyire felszabadult.

- Jól eláztunk! – nézett végig nevetve elsőnek magán, majd rajtam a srác. Rendesen zavarba jöttem a tekintetétől és zavartan pislogva kezdtem el a földet bámulni. Kicsit fáztam, mert azért már jól lehűlt az idő és a csurom vizes ruhám erre csak rátett. A felkarom kezdtem el dörzsölgetni, őszintén szólva nem számítottam egy ilyen szituációra, ezért csak egy top volt rajtam. – Nagyon fázol? – lépett közelebb Jung Shin, mire megint reflexből hátrálni kezdtem és voltam olyan ügyes, hogy kiléptem az esőbe.

- Jó ez így… - tártam szét a kezem és a fejem felfelé fordítottam. A vízcseppek végigfolytak az arcomon, tovább a ruhámra, majd mivel az már képtelen volt befogadni őket, folytatták útjukat lefelé.

- Te bolond vagy! Meg akarsz fázni?! – kapta el a karom a srác és rántott be, de arra szerintem még ő sem számított, hogy a lendülettől nekiütközök a mellkasának. Tágra nyílt szemmel próbáltam feldolgozni a helyzetet, miszerint a vizes ruhákkal fedett testünk összeér és közben a kezével a csuklóm szorítja. Hallottam, ahogy kapkodni kezdi a levegőt és a szívverése is olyan gyors, akár az enyém. Tudtam, hogy el kéne húzódnom, de annyira kellemes illata volt és rabul ejtett az érzés.

- Sa-sajnálom… - léptem el és semmiképp nem mertem felnézni rá, de meglepettségében még a kezem sem engedte el, így zavartan emeltem rá a tekintetem. Szörnyen jól nézett ki, a fehér póló, amit viselt, annyira rátapadt a víztől, aminek a nagy része miattam került oda, hogy tökéletesen láthattam a felsőtestét. Soha nem láttam még ennyire vonzónak senkit, igazán szexi volt és sajnos kezdte beindítani a fantáziám. Ahogy az arcára tapadt tincsekből végigfolyt egy vízcsepp az arcán, majd folytatta az utat az íves nyakán, egészen a kulcscsontjáig, amit az egyik legszexibb dolognak tartottam egy pasin…

Egyre furcsább gondolataim támadtak, ezért mindenképp le kellett valahogyan hűteni magam, de valahogy az ő arckifejezése sem árulkodott dühről az előbbi helyzet miatt. Sajnos nem sokat segített az az átható tekintete, amivel méregetett, mert kezdtem annyira zavarba jönni tőle, hogy simán beülhettem volna a paradicsomok közé egy zöldségeshez. Időközben egészen megfeledkeztem arról az apró tényről, hogy még mindig fogja a kezem, ezért lassan és óvatosan kihúztam, mire észbekapott.

- Öhm… - dadogta egyre vörösödő arccal, majd félrenézett.

- Csak nem akar elállni ez az eső… - fordítottam neki hátat és a tájat szemléltem. Ennél jobb sajnos nem jutott eszembe a téma eltereléséhez jelen helyzetben.

- Nem – lépett mellém és a hangja még mindig kicsit feszült volt. – Mit gondolsz, elinduljunk hozzám? Ha még órákig esik, akkor…

- Tegyük azt! - bólintottam. Kezdtem végre lenyugodni és nem úgy venni a levegőt, mint egy partra vetett hal és a szívem is újra normális tempóban vert.

Volt nála egy táska, amit eddig is többször szemügyre vettem, de nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet benne, viszont most választ kaptam a kérdésemre. Elővett belőle egy pulóvert, ami annyira új volt, hogy még a címke is rajta lógott, elképzelni sem tudtam, hogy mit akar vele kezdeni.

- Vedd fel! – nyújtotta felém, mire csak pislogni tudtam rá. Most komolyan rám akarta adni a teljesen új pulcsiját, aminek éppenséggel még az árát is láttam és rosszul is lettem tőle.

- Az kizárt! – tettem magam elé a kezem és összeszűkített szemmel néztem rá.

- Ha nem rángatlak magammal, akkor nem ázol el. Szóval ez a minimum… - lépett egy nagyot felém és egy könnyed mozdulattal, miután lehúzta a cipzárt, rám terítette. Megint annyira közel állt hozzám, hogy legszívesebben elfutottam volna.

- Ne csináld már, vizes lesz és olyan drága volt! – próbáltam levetni, de ő ekkor megfogta a két kezem a könyökömnél, mire nagyot nyeltem. A tekintetünk összekapcsolódott, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Miért volt ilyen hatással rám ez a férfi?

- Szó sem lehet róla! – nézett rám szigorúan, majd elengedte a jobb kezem és elkezdett húzni maga után. Már megint.

Míg egyre csak mentünk előre az esőben, azon gondolkodtam, vajon mivel is érdemeltem ki ezt a viselkedést a sráctól. Mármint ennyire azért csak nem rendes úgy alapból senki, vagy talán ez az egész… Visszagondoltam a zavart tekintetére, de azonnal el is hessegettem ezt a képet két ok miatt is. Az egyik az volt, hogy így megjelent előttem ismét a képe felsőtestének is, másrészt pedig teljesen lehetetlen volt, hogy egy kicsit is vonzódjon hozzám. De akkor miért? Annyira elbizonytalanított az a jelenet és azt is be kellett, valljam, hogy még soha senkivel nem töltöttem el ilyen kellemes estét. Úgy éreztem, hogy azt sem bánnám, ha nem érne olyan hamar véget ez az éjszaka.

- Itt is lennénk! – állt meg egy magas épület előtt és beütötte a kódot a falon lévő panelre, mire az sípolt egyet és kinyílt az ajtó. Maga elé engedett, én pedig félve léptem be. – Gyere! – intett a fejével, miután becsukta az ajtót és a lifthez lépett.

A legfelső emeletre mentünk, így beletelt egy kis időbe, hogy felérjünk. Rendesen vacogtam, hiába volt a kellemes pulóver a hátamon. Szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor most haza visz-e, vagy miért megyünk fel, de nem mertem, ő pedig szótlan maradt.

Ő lépett ki elsőnek a felvonóból, majd a baloldali ajtóhoz ment és ott is beütötte a biztonsági kódot, én addig zavartan dülöngéltem egyik lábamról a másikra. Már elmúlt éjfél is és ilyenkor felmenni egy pasi lakására nem tűnt túl elfogadható dolognak.

- Jung Shin… - szólaltam meg halkan, mikor belökte az ajtót és felém fordult. – Én azt hiszem, hogy haza megyek… - vakartam meg a tarkóm.

- Már elég későre jár és különben is, hová mennél ilyen időben elázva? – pislogott értetlenül. –Van egy vendégszobám, ott aludhatsz ma este – tárta szét a kezét. - Reggel hazaviszlek, ne félj!

- De… - kezdtem bele az ellenkezésbe, mire csak egy mosoly kíséretében behúzott a lakásába. Már csak arra eszméltem, hogy becsukódik mögöttem az ajtó, én pedig ott állok, mint egy ázott veréb Jung Shin lakásában.