6. fejezet

Untouchable  - 6. fejezet

Nyűgösen keltem és volt egy olyan érzésem, hogy ma nem lesz túl jó napom. A fejem is szörnyen sajgott, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, mindenesetre bevettem egy gyógyszert. Gyorsan elkészültem, reggelizni nem volt kedvem, így azt kihagytam. Egy fekete nadrágot vettem fel, egy halványkék blúzt és balerina cipőt.

Szinte vonszoltam magam a buszmegállóig, semmi erőm nem volt és a fejfájásom sem akart enyhülni. Mint egy zombi, úgy álltam meg az emberek között és alig vártam, hogy beérjek a céghez. Nem sokkal később meg is érkezet a busz, így felszálltam és elzötykölődtem a munkahelyemig.

Az egész délelőttöm azzal telt, hogy különböző megbeszélésekre kísértem a menedzsert, az irodámba el sem jutottam, sőt az épületben is csak pár percig tartózkodtam. Az ebédet egy üzleti megbeszélés keretében tudtuk le, és itt sem ettem túl sokat. A fejfájásom még mindig nem múlt el és a sok információtól inkább csak erősödött. Japán turné, ilyen helyszín, olyan feltételek… A végére már nagyon nem bírtam koncentrálni, szinte sikított minden sejtem, hogy pihenjek.

Kész megváltás volt, mikor két óra felé leülhettem az asztalomhoz és kifújhattam magam. Hátradőltem a székben és lehunytam a szemem, rögtön jól eső érzés járt át. Nem tudtam hová tenni ezt a fejfájást, mert nyár elején jártunk, kellemes, napos idő volt és nem tűnt úgy, mintha összeszedtem volna valami betegséget. Képes lettem volna elaludni ebben a pozícióban és már közel is álltam hozzá, mikor is egy hang térített magamhoz.

- Fáradt vagy? – kérdezte Hong Ki, én pedig mosolyogva néztem fel rá. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy megjelenik itt, de nagyon örültem, hogy láthatom. A hétvégén már nagyon hiányzott. A jelenléte még a fejfájást is enyhítette.

- Egy kicsit… - bólintottam. – Gyere csak be! – intettem a kezemmel, mert a küszöbön állt az ajtófélfának támaszkodva. Farmert viselt és egy egyszerű kék pólót.

- Rendben, de nincs sok időm… igazából csak beszélni akartam veled – lépett be, és az ajtót is behúzta.

- Miről? – emelkedtem fel, igazán kíváncsi voltam, mit akarhat, nem volt szokása az ilyesmi. Bár igaz, hogy ez volt az első eset, hogy ilyen messze dolgoztunk egymástól. Átsétáltam mellé és nekidőltem az asztalnak, zavart volna, ha én ülök, míg ő áll.

- Nos – köszörülte meg a torkát, a kezét a szája elé téve, majd végig nyalt az alsó ajkán. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést, sohasem láttam még ilyet tőle. Viszont a szájának az íve ellenállhatatlanul szép volt. Nagyot nyeltem a gondolatra. -, van valami programod estére? Úgy értem, terveztél valamit vagy szabad vagy? Rám érsz? – hadarta el egy szuszra felnézve rám.

- Öhm… nincs programom – ráztam meg a fejem mosolyogva, annyira aranyos volt, hogy nem tudtam nem reagálni rá valamiképp.

- Akkor nincs kedved átjönni vagy valami? – fonta össze a karját maga előtt.

- Hozzád? – kérdeztem halkan nagyokat pislogva. Már egy éve ismertem, de egyszer sem hívott meg magához, ezért egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Vártam, hogy mikor teszi hozzá, hogy szervezett valamit a srácokkal, de nem ezt válaszolta.

- Igen, megnézhetnénk egy filmet, amit mindketten szeretünk, rendelnék valamit… - harapta be az alsó ajkát. Zavartnak tűnt, láttam már mással szemben ilyennek, de velem még soha, ezért lassan kezdett világossá válni előttem a dolog. Még pedig az, hogy kettesben szeretne velem lenni. - Mondanám, hogy menjünk el valamerre, de azt már annyiszor csináltuk a bandával közösen, ezért úgy gondoltam, hogy most legyen valami más. Ami még nem volt… - vont vállat, de összeszorított ajkakkal várta a válaszom. Kellett egy kis idő, míg összeszedtem magam.

- Értem… - bólogattam, de a szívem közben hevesen vert és nem igazán tudtam leplezni a zavarom. Felhívott magához. Engem… Ez nem úgy hangzott, mint egy…?

- De ha nincs kedved, akkor nem kell… - kapta maga elé a kezét rögtön. Az arcán várakozás és idegesség jeleit fedeztem fel, így bármennyire is izgultam, egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Nem-nem! – vágtam rá talán túl gyorsan, mire elvigyorodott. Na, ez már a szokásos arckifejezése volt, sokkal jobb volt ezt látni.

- Akkor találkozzunk hét körül, mert még van egy kis dolgom. Elugrok érted kocsival, oké? – döntötte oldalra a fejét.

- Rendben – bólintottam.

- Na, megyek is. Akkor hétkor, szia! – intett, majd magamra hagyott.

- Szia! – szóltam utána, de nem voltam benne biztos, hogy hallotta.

Az arcom csak úgy égett, a kezeimmel nem igazán sikerült lehűteni, hiába tapogattam. Legszívesebben, mint egy kislány fel-le szaladgáltam vagy sikítottam volna, csak hogy kiadhassam magamból mindezt. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy azt hittem, rögtön kiugrik a helyéről. Erre vártam azóta, hogy rájöttem, gyengéd érzelmeket táplálok iránta és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy viszonozza. Szerettem volna világgá kürtölni, hogy Lee Hong Ki a legédesebb srác a világon és hogy imádom őt, de ezt nem tehettem. Ekkor eszembe jutott az a tény, hogy nem kerülhetek kapcsolatba… és akkor bevillant! Én már nem álltam szerződésben a F.T Islanddel, csak a CN Blueval, így nem kötött semmi. Mintha a sors is azt akarta volna, hogy ez összejöjjön. Annyira boldognak éreztem magam, úgy éreztem, semmi nem veheti már el a jó kedvem.

Beletelt pár percbe, mire sikerült teljesen lenyugodnom és tiszta fejjel átgondolnom a helyzetet. Nem tudtam addig, hogy ő randinak tartsam-e, míg nem jön el az este, de a viselkedése nagyon erre utalt és én is ebben reménykedtem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ilyen megtörténhet velem is.

A boldog gondolatok közül az zökkentett ki, hogy ránéztem a karórámra és majdnem rosszul lettem. Már el kellett volna indulnom a próbateremben a srácokhoz és aláíratni velük a papírokat, amit rám bíztak és utána továbbítani. Mint akit ágyúból lőttek ki, szedtem össze mindent és rohantam is. Szerencsére nem volt messze, csupán pár ajtóval arrébb, de akkor is siettem, mert határidőre kellett leadnom és addig még sok dolgom volt.

- Sziasztok! – léptem be, de csak az üres szobának köszöntem, ugyanis ők bent voltak az üveg másik oldalán és zenéltek. Nagyot sóhajtva a pulthoz sétáltam, megkerestem a mikrofon hangját és beleszóltam.

- Sziasztok, fiúk! Kijönnétek egy percre, légy szíves? – kérdeztem, mire abbahagyták a tevékenységet és elindultak kifelé. Hirtelen villant át a kép az agyamon, hogy miképp is váltunk el pénteken Jung Shinnel és rögtön tudtam, hogy félre kell hívnom vagy majd később beszélni vele, mert elég zavaros volt. Reméltem, hogy nem haragszik. – Sziasztok! – hajoltam meg enyhén, mikor kiléptek szép sorban.

- Szia! – köszöntöttek ők is.

- Mit szeretnél? – kérdezte Yong Hwa mosolyogva.

- Ezeket kellene aláírni, ha elolvastátok – nyomtam oda mindegyik srác kezébe a megfelelő szerződést. Mikor találkozott a tekintetünk Jung Shinnel egy pillanatra lefagytam, de nem láttam az arcán semmiféle rosszallást, ezért megnyugodtam. Elolvasták, majd aláírták mindkét példányt, az egyiket pedig visszakértem tőlük.

- Rendben. Köszönöm, most mennem kell! – mosolyogtam rájuk és már el is indultam volna, mikor is Jung Shin hangja megállított.

- Várj, Min Hee!

- Igen? – fordultam felé érdeklődve, de a szívem hevesen vert, hogy mit mond majd. A többiek is kíváncsian várták, mit szeretne. Reméltem, hogy nem hozza fel mindenki előtt a pénteket.

- Beszéljünk! - kapta el a kezem és kihúzott. Nagyon meglepődtem, mert nem tűnt ilyen magabiztosnak eddig, de most határozattan az volt és nem lett volna szép dolog letagadni, hogy ez tetszett. Furcsa érzés kerülgetett, ahogy ránéztem a csuklómra kulcsolódó kezére.

- Mit szeretnél? – kérdeztem, mikor megálltunk az ajtó mellett. Ekkor elengedte a kezem, mire kevésbé éreztem zavarban magam és a szemembe nézve válaszolt.

- Min Hee, nincs sok közöm hozzá, de valami nincs rendbe azzal, ahogy Hong Ki kezel téged.

- Ezt hogy érted? – pislogtam, mert tényleg nem tudtam elképzelni sem, hogy mire gondolhat.

- Nem akarok beleszólni, ez csak egy baráti jó tanács – vont vállat.

- Már belekezdtél… - fontam össze a kezem magam előtt, nem lett volna fair, hogy felhozta és utána meg nem fejti ki. Próbáltam meggyőzően viselkedni és határozott tekintettel a szemébe nézni. – Tudod, pénteken csak azért vitt el, mert beszélni akart velem, ha arra gondolsz, akkor…

- Nem erről van szó – nézett félre felsóhajtva. Szörnyen jól állt neki a piros pulóver, amit viselt, bár nem tudtam felfogni, hogy vagyok képes most erre gondolni. Nem csak a helyzetet tekintve, hanem a másik srácot is.

- Akkor? Mondott neked valamit vagy mi? - tártam szét a kezeim.

- Igen – bólintott, mire megállt a szívem egy pillanatra. Mit mondhatott neki, ami arra késztette, hogy félrehívjon? Miért gondolta, hogy nem korrekt velem Hong Ki? Egyáltalán miért beszélt rólam a két srác? Tudni akartam, szinte bármit megtettem volna érte.

- Kérlek… - néztem rá nagy szemekkel.

- Talán egy másik alkalommal! – tette a kezét a vállamra és mosolyogva enyhén megszorította azt. – Majd hívlak, megvan a számod. Szia! – És egyszerűen faképnél hagyott. Lemerevedve álltam a padlót bámulva. Ez mit akart jelenteni? Hogy volt képes így felcsigázni és csak úgy itt hagyni? Meg aztán miért volt meg neki a számom?

Sóhajtva indultam el és szinte gépiesen csináltam a feladataim, miközben a fejemben csak Jung Shin szavai kattogtak. Végre megtörténik, amire annyira vártam, kettesben lehetek Hong Kival és erre sötét felhők gyülekeznek a fejem fölött. Nem akartam a másik sráccal foglalkozni, legyinteni akartam azt mondván, hogy mit tudhat ő - de nem ment. Annyira őszinte és nyílt volt, hogy el sem tudtam képzelni, hogy hazudna nekem. Vajon mit mondhatott neki?

A papírokat időben leadtam és utána még volt némi adminisztrációs munkám. Időközben eszembe jutott, hogy talán Jae Jinhez lenne érdemes fordulnom, mert ő köztudottan nagyon jóban volt Jung Shinnel és ugyebár az énekesükkel is, így küldtem neki egy sms-t, hogy van-e egy kis ideje rám. Kíváncsi lettem volna a véleményére, meg aztán szívesen elmeséltem volna neki a programom, biztos nagyon örült volna. De sajnos nem érkezett válasz a munkaidőm lejártáig, így nem volt mit tennem, mint elindulni haza, ha el akartam készülni estére. Türelmetlenül, idegesen telt az utam és alig vártam, hogy otthon legyek.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom ezt az estét, mert egy apró részem erőteljesen tiltakozott ellene és ez a darabom az volt, ami Jung Shinen rágódott egyfolytában. Nem igazán tudtam meghatározni, hogy egyáltalán miért volt ilyen részem, de volt egy sanda gyanúm, hogy valamennyire azért tényleg vonzódom a sráchoz. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi zaklatta fel ennyire, hogy félrehívjon és figyelmeztessen. Az is megfordult a fejemben, hogy ha ő nem mondja meg, akkor megkérdezem Hong Kit, de ehhez nem igazán lett volna merszem.

Zaklatottan szálltam le a buszról, és míg hazafelé tartottam, annyira elgondolkodtam, hogy nekimentem egy férfinak, aki majdhogynem leordította a fejem a helyéről, hiába kértem elnézést. Persze ez sem fokozta tovább a jókedvem, mondhatni egyre pocsékabbul érzetem magam, hiába állt előttem egy Hong Kival töltött este ígérete.

Miután hazaértem, átöltöztem valami kényelmesebbe, majd nekiálltam a heti takarításnak és mosásnak, mert valamivel le kellett vezetnem a feszültséget, meg aztán még volt két és fél órám hétig. Míg a ruha forgott a gépben, addig rendet raktam, majd kimentem teregetni. A ház előtti beton részen volt kifeszítve két kötél, ide rakosgattam ki a ruhákat. Hirtelen megszólalt a telefonom, még innen is hallottam, pedig bent hagytam. Gyorsan érte mentem és felvettem, közben visszatértem, hogy folytassam az előbbi tevékenységem.

- Szia Min Hee! Én vagyok az, Jae Jin, ne haragudj, hogy nem válaszoltam, csak próbáltunk és előre láthatólag ez még egy ideig elhúzódik.

- Szia! Semmi gond, akkor holnap beszélünk, rendben? – kérdeztem mosolyogva, mert magam elé képzeltem a kis kétségbeesett pofiját, ami olyan aranyos volt, hogy csak na!

- Legyen így! Ne haragudj még egyszer! Szia! – És már le is rakta. Nagyot sóhajtva tettem a zsebembe a telefont, akkor mégiscsak egyedül kell eldöntenem, hogy mit csináljak.

Nem volt kihez fordulnom, hisz az F.T Islandos fiúk próbáltak, a CN Blue-sokkal pedig még nem volt annyira közeli a kapcsolat - más barátom meg, bármennyire is elkeserítő, nem volt. Mikor staffos voltam, akkor sokat beszélgettek velem a többiek, de mióta feljebb léptem a ranglétrán, valahogy elfelejtettek. Ez nem fordítva szokott lenni? Mármint, hogy aki magasabb pozícióba kerül, az elfelejti, hogy honnan jött? Nos, ez az én esetemben egyáltalán nem így volt. Bár őszintén szólva, szívesen elfelejtettem volna, hogy honnan jöttem. Fájdalmas képek kúsztak a szemeim elé, amiket elhessegettem magamtól és folytattam a teregetést. Nem engedhettem meg, hogy a múltam sötét árnyékot vetítsen a jelenemre.

- Elnézést! – hallottam meg, mire ugrottam egy nagyot. Meglepetten néztem az előttem álló férfira, ugyanis észre sem vettem addig, míg meg nem szólalt. – Jó napot! Ön Park Min Hee? – kérdezte. Kék öltönyt viselt, a karján márkás óra volt, az ujjain gyűrűk, a frizurája hajszálpontosan beállítva, szinte áradt belőle, hogy gazdag. A húszas évei végén járhatott és viszonylag vonzó megjelenése volt.

- Jó napot! Igen – bólintottam. – És Ön?

- A nevem Jung Heon Cheol – mosolyodott el, de olyan öntelt módon, mint ha csak azt mondaná, hogy hé, te miért nem tudod, hogy én ki vagyok.

- És mit szeretne Jung Heon Cheol? – pislogtam, mert tényleg nem értettem, hogy mit keres itt egy ilyen alak.

- Ha ez itt nem téved, - emelte fel a papírt, amit a bal kezében eddig a háta mögé rejtett. –, akkor testvérek vagyunk. Ön… vagyis te a húgom vagy, Min Hee.