4. fejezet

Untouchable – 4. fejezet

Magam is meglepődtem, mikor a szemeim jóval az ébresztő csörgése előtt kipattantak és még egészen kipihentnek is mondhattam magam. Nagyot ásítva felkeltem és neki álltam a reggeli rutin feladatoknak. Elsőnek is bevetettem az ágyam, majd odakészítettem a kávét, ami pár percre rá el is készült. Kiöntöttem és ízesítettem, még szörnyen forró volt, ezért nem ittam belőle, így addig elmentem zuhanyozni. A hideg víz villámcsapásként ért és már megint csak szidni tudtam a főbérlőmet, hogy képtelen megcsináltatni a fűtőrendszert és emiatt reggel nincs meleg víz. A kellemesnek nem mondható fürdés után, fogat mostam, majd sminkeltem. Nem vittem túlzásban, soha nem voltam nagy mestere, ezért nem éreztem késztetést a határaim feszegetésére. Befújtam magam parfümmel, majd kerestem aznapra valami ruhát. Farmert húztam, egy kék-fehér csíkos inggel, egy tornacipővel és kiegészítőket aggattam magamra.

Próbáltam minden gondolatom a cselekedeteimre összpontosítani. Nem akartam az előző nap történésein agyalni, úgyis tudtam, hogy a céghez vezető út nem lesz egy élmény, hisz akkor már szinte lehetetlen lesz elterelni a figyelmem.

A táskámba már előző nap bekészítettem mindent, így csak a kávé és a reggeli volt hátra. Jó időben voltam még, ezért nyugodtan ettem, közben hallgattam a rádiót, ami hőséget jósolt mára. Ez évben hamarabb kezdődött a meleg, mint szokott, hisz még csak május volt.  Ilyenkor örültem, hogy az iroda tökéletesen légkondicionált volt és nem kellett szenvednem a meleg miatt napközben. Abban pedig csak reménykedtem, hogy ma Hong Kiéknak nem valami kültéri fotózásuk lesz… Aztán eszembe jutott, hogy én már nem az F.T Islandhez tartozom, és az eddig jól elzárt gondolatok, mint egy megáradt folyó, utat törtek maguknak.

Hogy dühös voltam-e a srácra? Kimondhatatlanul, nem ezt vártam tőle. Azt hittem, hogy legalább barátként gondol rám, még ha nem is viszonozza az érzéseim. De egy barát sohasem viselkedett volna így, ha a másik mondhatni kilép az életéből. Ő pedig tudomást sem vett rólam, pedig biztos mondták neki a többiek. Korábban a hívásom is kinyomta, tehát tudta, hogy keresem. De persze a fájdalmam nagyobb volt, mint a dühöm. Azt hiszem, ő volt az első, igazi szerelmem és nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tud bántani. Teljesen tanácstalan lettem, nem akartam feladni, de nem voltam biztos benne, hogy van más út a számomra.

Miután befejeztem a reggelit, gyorsan elmosogattam és rendet raktam. A vállamra tettem a táskám és ekkor jutott eszembe, hogy a telefonom az éjjeliszekrényen hagytam, miután kinyomtam az ébresztőt felkeléskor. Visszasétáltam és a zsebembe süllyesztettem, mostantól jobban kell vigyáznom rá, ha nem akarom, hogy megint eltűnjön. Bár belegondolva, egy igazán kellemes estét köszönhettem az incidensnek, így nem neveztem volna szerencsétlenségnek a dolgot.

Bezártam a lakást és neki indultam, útközben köszöntem a szomszéd néninek, akivel a ház előtti lépcsőn futottam össze. Már most érezni lehetett, hogy igaza volt a híreknek és szörnyű hőség vár ránk ezen a napon. Nem szerettem a fülledt, reggeli időt, ilyenkor úgy éreztem, hogy nem kapok rendesen levegőt. A buszmegállóban a már megszokott arcok fogadtak, mint minden hétköznap, unott és elgyötört munkásemberek, fiatal, lelkes tanoncok, iskolások. Az órámra néztem, korábban értem ide, mint szoktam, még volt egy húsz perc a busz érkezéséig, amit nagyot sóhajtva vettem tudomásul.

A kövekkel kirakott járdát kezdtem el fixírozni és vártam, hogy teljen az idő. Kocsi duda rázott fel a kábultságból és kíváncsian néztem fel, hogy ugyan ki lehet az a… Tágra nyílt szemekkel néztem a volán mögül nekem integető Jung Shinre és kellett egy kis idő, mire felfogtam a helyzetet, majd elindultam felé.

- Jó reggelt! – köszöntem.

- Jó reggelt! Elvihetlek? – mosolygott rám. Nem értettem, hogy ilyen korán, hogy lehet ilyen friss és vidám. Végül is ez jobbnak ígérkezett, mint várakozni a buszra, így bólintottam és beszálltam. Kíváncsi arcok követték végig, ahogy elindulunk. Minden reggel együtt utaztunk ezekkel az emberekkel és őszintén szólva, én is meglepődtem volna fordított helyzetben. Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy a sapkán kívül most semmi sem takarta, így elég felismerhető volt. Nem akartam, hogy pletykálni kezdjenek, mert az ilyen baráti gesztusokat hajlamosak az ember félreérteni.

- Errefelé kellett jönnöm, aztán megláttalak ott szomorkodni, és gondoltam, felveszlek… - szólalt meg kicsit később.

- Nem is szomorkodtam… - sóhajtottam nagyot és az ablakon kibámulva figyeltem az elsuhanó alakokat.

- Nekem úgy tűnt, de az nem áll jól, inkább mosolyogj!

- Akkor sem szomorkodtam… - vontam vállat, bár igaza volt. A reggeli gondolataim annyira keserű érzéssel töltöttek el, hogy egyszerűen ehhez a kedves fiúhoz sem tudtam úgy viszonyulni, ahogy kellett volna. Itt abbamaradt a beszélgetés, mert talán megérezte, hogy tényleg nem vagyok jó hangulatomban.

Kocsival sokkal rövidebb volt az út és persze kényelmesebb is, szinte észre sem vettem és már a parkolóban álltunk. Most nem akartam, hogy ő nyissa ki az ajtót, ezért rögtön kiszálltam, mikor megálltunk, még mielőtt megfordulhatott volna a fejében. Lezárta a kocsit és a lifthez sétáltunk, furcsa lett volna, ha faképnél hagyom, ha már elhozott, ezért erőt véve magamon, megvártam. Miután becsukódott az ajtó, megnyomta a földszint gombját, majd hozzám fordult.

- Egyenesen a negyedik? – csak bólintottam, mire megnyomta azt is. Örültem, hogy a következő emeleten kiszáll, most nem akartam senki közelében sem lenni, főleg, hogy vele mindig olyan furcsán éreztem magam.

- Köszönöm szépen! – hajoltam meg, mielőtt elértük volna a földszintet, mire csak legyintett és hozzátette:

- Szívesen, máskor is! – majd kilépett a felvonóból, mert ekkor már kinyílt az ajtó. A földszinten beszálltak páran, de a negyedikre már csak én maradtam. Mikor pedig végre kiszálltam, fellélegeztem és egyenesen a mosdóba mentem.

Még volt némi időm, ezért kicsit felfrissítettem magam és próbáltam legyűrni a hangulatot, ami úrrá lett rajtam. Előhalásztam a telefonom és igencsak meglepődtem, mikor megláttam a kis üzenet ikont. Jae Jin írt, velem szeretett volna ebédelni, amire egy kis gondolkodás után igennel válaszoltam. Igazából két napja láttam őt, tehát nem volt az olyan rég, mégis szörnyen hiányzott. Ha az ember megszokja az állandó jelenlétüket, nagyon nehéz nélkülözni őket. Megbeszéltük a pontos időt és helyet, majd eltettem a telefonom és elindultam, hogy kipróbáljam magam az új helyemen.

Bekopogtam az irodába, mire egy halk szabad volt a válasz.

- Jó reggelt! – hajoltam meg a felnéző férfi előtt.

- Ah, jó reggelt Park kisasszony! – állt fel. – Jöjjön csak, jöjjön hát! – invitált be, mire becsuktam az ajtót és közelebb léptem. – Foglaljon helyet, aztán mindent átbeszélünk, végre én is tudok konkrétumokat mondani Önnek.

- Igen - bólintottam és leültem a férfivel szembe, aki ugyanezt tette.

Hosszú beszélgetés várt ránk, de fontos volt, hisz tényleg elég sok információval ellátott. Amin nagyon meglepődtem, hogy kaptam egy saját irodát, ami a menedzseréhez képest bal oldalon volt. Az előző helyemen az iroda előtt volt egy asztalom és soha nem gondoltam, hogy nekem külön irodára lenne szükségem, vagy épp azt érdemelnék. Egy kicsit túlzásnak véltem egyszerű helyettesként, vagy afféle titkárnőként, de eszem ágában sem volt elutasítani a dolgot, ha már így alakult. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egyáltalán bejutottam a céghez, ezért teljesen meglepett az eggyel feljebb lépésem.

A mai napra rendszerező feladatot kaptam, ami igazolta a sejtésem, miszerint a férfi elég szétszórt természetű. Bár nagyjából egy helyen voltak, amiknek egy helyen kellett, mégsem követtek semmiféle rendszert. Leginkább a nyomtatott anyagokról, a szerződésekről és hasonlókról volt szó, amik nagy mappákba voltak besűrítve a szekrényén. Nagy örömömre szolgált, mikor közölte, hogy már átvitetett párat az irodámba, hogy ne nekem kelljen átcipelni. Valójában egy részem örült ennek a fajta munkának, mert úgy éreztem, le fog kötni kellőképpen, így eltereli a gondolataim a fiúkról.

- Azt hiszem, egyelőre ennyi, de ha szükségem lesz Önre, szólni fogok! Jó munkát! – mondta, mikor felemelkedtem a székről a megbeszélés végén.

- Rendben - bólintottam. – Akkor én megyek! – hajoltam meg, majd magára hagytam a férfit. Zavartan sétáltam át a saját irodámba, még a gondolata is olyan furcsa volt. A berendezést egy szép íróasztal alkotta székekkel és olvasó lámpával, két szekrény tele polcokkal a hasonló akták tárolására, mint amik az asztalon vártak, és egy festmény a falon volt az egyedüli dísz a helyiségben. Első dolgom az volt, hogy az ablakhoz sétáltam és mosolyra késztetett a gyönyörű panoráma. Valamiért úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg ezt az egészet, hisz nem tettem le ennyit az asztalra, de nem tudtam nem örülni neki.

- Tetszik? – szakított ki a gondolataim közül egy hang, és meglepetten fordultam az ajtóban álló Yong Hwa felé.

- Igen, szép – bólintottam, majd eltávolodtam az ablaktól. – Hát ez? – kérdeztem a sráctól, aki egy szép orchideát rakott le az asztalomra.

- Egy kis ajándék… - vont vállat. – Amolyan irodaavató.

- De honnan tudtad? – pislogtam nagyokat, miközben a virágot kezdtem el tanulmányozni. Valóban szép darab volt és még a cserepe sem az az egyszerű fehér, hanem táncoló alakok sokasága volt ráfestve.

- Sokkal több mindent tudok, mint az emberek hinnék – mosolyodott el sejtelmesen. – Remélem, szereted – bökött a fejével az ajándék felé. -, mikor megláttam, rögtön te jutottál az eszembe – nézett a szemembe, mire egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Oké, halottam már a staffos lányoktól, mikor köztük dolgoztam, hogy vigyázni kell Yong Hwaval, mert igazán szívdöglesztő tekintete van, de nem hittem volna, hogy ennyire. Ebben a pasiban volt valami. Egy megmagyarázhatatlan valami, ami képes volt levenni a lábukról a rá pillantó lányokat.

- Igen, tetszik, köszönöm szépen! – hajoltam meg, mikor észbe kaptam.

- Akkor jó, nem is zavarlak tovább. Látom, van egy kis munkád – intett, majd kisétált. Még egy ideig a szobában lengett az illatfelhő, amit magával hozott, igazán kiváló parfümöt használt. Bár neki kellett volna kezdenem a dolgoknak, de egy darabig még gyönyörködtem a virágban és az illatában.

Jó napnak ígérkezett a mai, még ha Hong Ki nem is volt részese… Persze erre a gondolatra megint elszomorodtam és jobbnak láttam tényleg nekifogni dolgozni. Igazából magam is meglepődtem, hogy milyen papírok kerültek a kezembe, de nekem nem az volt a dolgom, hogy részletesen beleássam magam a banda ügyeibe, legalábbis egyelőre biztos nem, így elkezdtem dátum szerint rendszerezni a papírokat. De azért érdekes volt egy-egy fizetési papírt és szerződést elnézegetni. Oké, az FT. Islandnál is láttam hasonlókat, de nekem nem sok ügyem volt azokkal, maximum továbbítani, fénymásolni meg ilyenek.

Mikor befejeztem azt az adagot, ami nálam volt, akkor átmentem még ötért, mert úgy gondoltam, hogy ebédig végzem vele és igazam is lett. Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar elment az idő és a gondolataim is megfelelően le voltak foglalva, így nem volt gond. Mikor becsuktam az utolsó mappát, ránéztem az órámra és rá kellett jönnöm, hogy már öt perce ebédszünet van és nekem sietnem kéne, hogy ne várassam meg nagyon Jae Jint. Csak a pénztárcám vettem ki a táskámból, meg a mobilom vágtam zsebre és már indultam is. Beszálltam a liftbe, lementem a földszintre, majd ki a városba. Nem messze két sarokra innen, volt egy nagyon kellemes hely, ahová sokat jártunk a sráccal, mert imádta az ottani csirkét. Nagyon megörültem, mikor reggel írt, mert úgy éreztem, hogy nem változott meg minden, ami régen volt, legalább is ebben reménykedtem.

- Hát szia! – léptem oda a szokásos asztalunknál ülő fiúhoz, aki annyira belemerült a telefonjába, hogy elsőnek észre se vett. – Na, szépen vagyunk! – zsörtölődtem.

- Szia! – terült el széles mosoly az arcán, majd felállt és megölelt. Elmosolyodtam a gesztuson, mindig is annyira aranyos volt ez a fiú, egyszerűen áradt belőle a pozitív energia.

Leültünk és megrendeltük a megszokott fogásunk. Mivel ismertek már minket és természetesen teljes volt a diszkréció, így attól nem kellett félnem, hogy lefotóznak vele, vagy valami hasonló.

Nem kellett sokat várnunk és már hozták is a rendelésünk és hozzá láttunk.

- És milyen az új helyen? – kérdezte két falat között. Nem tudtam, mit mondjak, mert a szemein szomorúság tükröződött, legalább őt érdekelte, hogy nem vagyok már ott.

- Nem rossz… - válaszoltam végül.  – Képzeld, van saját irodám! Saját asztallal meg minden – mosolyogtam. Ezt mindenképp meg akartam vele osztani.

- Omo, nem semmi! – bólogatott bőszen, miközben rágcsálta a csirkecombot. Igazából néha úgy éreztem, hogy ő még gyerek. Egy szeretgetni való kisöcs, még ha ő is volt az idősebb.

Még jó ideig elbeszélgettünk, bár inkább semleges témákról, mindketten megpróbáltuk kerülni a bandát és az új helyet. Nem mertem rákérdezni, hogy mi van a többiekkel és főképp, Hong Kival. Mikor befejeztük, fizettünk és együtt mentünk vissza, de a földszinten elváltak útjaink, de megbeszéltük, hogy legközelebb is együtt ebédelünk majd, és hogy majd ír üzeneteket.

Jókedvűen mentem vissza, igazán hálás voltam, amiért Jae Jin nem feledkezett meg rólam rögtön, amikor elkerültem onnan. Reménykedtem benne, hogy majd szépen lassan a többiek is keresni fognak, végül is még csak egy napja mentem el, így érthető, hogy nem rohannak utánam. Titokban pedig annak örültem volna a legjobban, ha Hong Ki is megkeres. Hisz lehet, hogy csak haragudott, mivel őt ismerve, még azt hiszi, hogy én hagytam el őt. Azt kívántam, hogy csak ennyiről legyen szó.

Egyenesen az irodámba mentem, hah, még mindig olyan furcsa volt ezt mondani! Csak haladtam felfelé azon a ranglétrán, talán valami isteni segítséggel, mert ez nem lehetett véletlen. Meg sem lepődtem, hogy a befejezett akták helyett újabbak vártak az asztalon és mivel tudtam, hogy rengeteg van még, ezért nem lazsálhattam. Be kellett fejeznem a dolgot még ma, ha nem akartam már az első feladaton elbukni.

Észre sem vettem, hogy lejárt a munkaidőm, annyira belefeledkeztem a dolgomba, és még így sem sikerült végeznem. Egy akta volt hátra, mikor bekopogtatott a főnököm, mire rögtön felpattantam.

- Hát még mindig itt? – kérdezte meglepetten. – Ráért volna hétfőn befejezni – mosolygott a fejét csóválva, majd az órájára nézett. – Már öt óra, menjen haza, Park kisasszony.

- Már szeretném befejezni, engedelmével – mosolyogtam vissza rá. A busz, amivel haza szoktam járni, már elment és a következőig pedig volt még háromnegyed órám. Igazán belefért még az időmbe és nem akartam félbehagyni, ha már nemsokára végeztem volna.

- Ahogy gondolja! Akkor hétfőn találkozunk! Jó hétvégét, kisasszony! – intett.

- Önnek is! – hajoltam meg, majd visszaültem és folytattam, ahol abbahagytam.

Elégedetten tettem le az utolsó aktát a többi közé, igazi kis tornyot építettem belőlük, már csak a főnök irodájában kellett megfelelően elhelyezni, de az már tényleg ráért hétfőn is. Ránéztem az órámra, még volt tíz percem a buszig, ezért gyorsan összekaptam magam és nekiindultam. Nagyon reméltem, hogy elérem, mert elég sokat kellett volna várnom, ha nem.

A lifthez mentem, de ahogy az lenni szokott, ilyenkor nem akart jönni még véletlenül sem, hiába nyomkodtam a gombot. Mikor végre kinyílt az ajtó előttem, beszálltam a négy, öltönyös férfi közé és elindultunk lefelé. Szinte kirobbantam, amikor leértünk és futva vágtam át az előcsarnokon, az őröknek is csak intettem és amilyen gyorsan lehetett, lehúztam a kártyám és már ott sem voltam. Az utolsó erőmből még rágyorsítottam és úgy rohantam a buszmegállóig és láttam is a buszt, intettem is, még kiabáltam is, hogy várjon, de becsukta az ajtót és mire odaértem, elhajtott.

Hosszan káromkodva szidtam magamban a buszsofőrt, a felmenőit, meg mindent. Mert nekem annyira fontos volt még az az akta… Ha hagytam volna, most már hazafelé utazhattam volna, de nem, nekem muszáj volt… Ah, otthon akartam lenni! Fáradt voltam, nyűgös és a fejem is fájt ebéd óta. Arról már nem is beszélve, hogy szörnyen meleg volt.

Megnéztem, hogy mikor várható a következő busz és csalódottan könyveltem el, hogy igazam volt, még vagy egy óra. Nem tudtam, mi csináljak, nem akartam ott ülni, de a lábaim is sajogtak, így nem volt kedvem sétálgatni sem a városban, a bevásárlást pedig holnapra terveztem.

Valóban meglepődtem, mikor nem messze a buszmegállótól megállt egy jól ismert fekete autó és kiszállt belőle Hong Ki, majd elindult felém. Elsőnek azt hittem, hogy álmodom, de tényleg ő volt az, jól ismertem már a vonásait maszkban és sapkában is. A szívem olyan hevesen vert, mint már nagyon régen.

- Elvigyelek? – hallottam meg a másik irányból és meglepődve fordultam oda. Jung Shin állt mellettem a kocsikulcsot lengetve. Nem tudom, hogy mikor került oda, vagy talán annyira lefoglalt a nyafogás és Hong Ki nézése, hogy észre sem vettem? Egyszerűen szörnyen jól tudott időzíteni ez a srác, talán megérezte, hogy lekéstem a buszt vagy nem tudom. A végén magán sofőröm lesz vagy mi, hisz reggel is ő hozott munkába. Iroda, sofőr… Nevetséges volt ez a gondolat, így elhessegettem és felemelkedtem. A gondolataimból az odaérkező srác zökkentett ki, egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy ide indult. Nagyot sóhajtva fordultam felé, egy részem el akarta küldeni melegebb éghajlatra, amiért nem foglalkozott velem, de a másik a nyakába ugrott volna.

- Min Hee - biccentett, én pedig végre ráemeltem a tekintetem. A szívem pedig egyre hevesebben vert. – Jung Shin. – nézett a fiatalabbra, a két srác tekintete furcsa mód találkozott. Nagyokat pislogva néztem az egyikről a másikra, szinte szikrákat szórt a szemük. Oké, hogy hasonló bandák tagjai voltak, ezért nem ártott némi rivalizálás, de én azt hittem, hogy nagyon jó a viszony a két banda között, de ez nem arra utalt.

- Gyere, Min Hee, hazaviszlek – fogta meg a kezem Hong Ki, ezzel teljesen ledöbbentve engem, de közben végig Jung Shint nézte, aki felvonta a szemöldökét és megrázva a fejét felnevetett. Semmit sem értettem a helyzetből és az agyam csak arra tudott koncentrálni, hogy a kezemet fogja...