3. fejezet

Untouchable - 3. fejezet

- Szia! – köszönt, amit viszonoztam, miközben bemásztam az anyósülésre. Bekötöttem magam egy kis szerencsétlenkedés keretében, majd a táskám az ölembe tettem, ő pedig elindult. Nagyon megtetszett a vezetési stílusa, egyszerűen mellette ülve nem éreztem, hogy aggódnom kéne, megfontoltan és határozottan ült a volán mögött. Mindig is utáltam, ha valaki gyorsan vezetett, ezért örültem, hogy ő nem tartozott az ilyen sofőrök közé. Szájmaszkot, napszemüveget és baseball sapkát viselt, amit annak tudtam be, hogy nem akarja, hogy felismerjék.

- A telefonod itt van a zsebemben… - szólalt meg egy kis idő után. – Ne haragudj, úgy gondoltam, hogy kikészítem a kesztyűtartóra neked, de elfejtettem, mikor beültem.

- Semmi gond… - ráztam meg a fejem enyhén.

- Nyugodtan vedd ki belőle! – bökött a fejével lefelé, ugyanis a felém eső oldali zsebe rejtette a fehér eszközt. – Nem szívesen engedném el a kormányt ebben a nagy forgalomban, ha nem baj.

- Persze… - bólintottam, de nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy megtegyem. Egy fiú zsebében turkálni a második találkozás alkalmával egy kissé sok volt az én felfogásom szerint, nem akaródzott megérintenem őt. Főleg, hogy már csak a gondolatára is furcsa érzések kavarogtak bennem. Mégis összeszedtem minden bátorságom és kicsit közelebb húzódva, a zsebe felé nyúltam. De azt nem vettem számításba, hogy hirtelen le kell fékeznie a srácnak, én pedig egy kicsit előre lendülök és a kezem is célt téveszt. Reflexszerűen kapaszkodtam meg, csak hogy ez a srác combjába való markolást jelentette, amit nagyot nyelve konstatáltam. Gyorsan kivettem a telefont a zsebéből, majd hátrahúzódtam egyre vörösödő arccal, ő pedig meglepetten nézett rám és láttam rajta, hogy ő is zavarba jött. Mivel még mindig az úton voltunk, a figyelmét újra annak szentelte, de egy kis idő után megszólalt:

- Sajnálom. Csak hirtelen megállt előttem egy barom és muszáj volt befékeznem… Nem tudtam mit tenni…

- Öhm… minden rendben… - nyögtem ki, de nem mertem ránézni, inkább az ablakon bámultam kifelé az elsuhanó épületeket. – Felejtsük el!

- Oké – egyezett bele, majd kínos csend állt be köztünk. Alig vártam, hogy megérkezzünk, mert olyan fullasztó volt számomra a kocsi levegője, ráadásul nagyon kellemetlenül éreztem magam. Még hanem is direkt fogtam meg a combját, azért mégiscsak zavart és féltem, hogy mit gondol magában. Nem voltam afféle perverz alak, aki pasikat fogdos, most mégis úgy éreztem, hogy annak tart vagy valami hasonlónak. Ez a srác szabályszerűen bevonzotta, hogy idióta dolgokat tegyek a közelében.

Mikor eszembe jutott, hogy a telefonom már a kezemben van, akkor rögtön megnyomtam a szélső gombot, amire felvillant. A szívem és a kezem is remegni kezdett, ahogy megláttam a kis üzenet ikont és a nem fogadott hívásét. Lassan, nagyot nyelve ütöttem be a feloldó kódot, és rögtön rámentem a híváslistára, hogy megtudjam, ki keresett. Egy világ omlott össze bennem, ahogy megláttam, hogy csak egy régi ismerősöm neve szerepel ott és nem egy bizonyos FT. Island tagé, mikor én annyiszor hívtam már aznap. Egy kis hang a fejemben azt üvöltötte, fogjam fel, hogy kicsit sem érdeklem és kezdtem igazat adni neki. Megnyitottam az üzenetet és elolvasgattam a srácok biztatásait, jókívánságait és persze azt, hogy maradjunk barátok, még ha így is alakultak a dolgok. Jólesett, hogy legalább ők gondoltak rám, de egyáltalán nem enyhített azon, hogy annak, akinek azt hittem, fontos vagyok, egyáltalán nem számítok.

A nagy szomorkodásban teljesen megfeledkeztem arról, hol is vagyok, ezért meglepődve néztem fel, mikor megálltunk.

- Megérkeztünk! – mosolygott rám Jung Shin, amit nem igazán tudtam viszonozni, csak valamiféle grimaszt vágtam. Behúzta a kéziféket, majd leállította a motort és azzal a lendülettel ki is szállt. Már épp nyúltam volna az ajtóért, mikor rájöttem, hogy ő azért igyekszik, hogy kinyissa előttem az ajtót. Kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ennyire figyelmes lesz, igazából nem sok srác viselkedett még így velem idáig és ez kicsit zavarba ejtett.

- Köszi – motyogtam, miután kiengedett. Belegondoltam, hogy egy külső szemlélőnek talán úgy tűnhet, hogy randin vagyok a sráccal, mire megráztam a fejem. Ez teljesen abszurd gondolatvolt, hisz egy ilyen férfi valószínűleg észre sem vett volna, ha elsétálok mellette az utcán, nemhogy szemet vet rám. Persze megannyi tündérmese van arról, hogy a hősnő nem a legszebb és legfeltűnőbb, mégis beleszeret a herceg, meg hogy egy kis átalakítás után csodaszép lesz, de ez nálam nem áll fent. Meg aztán nem is tetszik Jung Shin, mármint jó pasi tényleg, de még csak most ismertem meg és nálam nem a külső a legfontosabb. Bár jobban belegondolva, ha ő is így gondolkodik, akkor mégse annyira lehetetlen. Ah, elég! Végignézve magamon, nem fogott el elégedettség, sőt! Nem tartottam magam szépnek, az alakom sem volt olyan, mint amilyen azoké a modelleké, akiket az ember nap, mint nap a tévében láthat. Egészen átlagos volt a kinézetem, egyedül a hosszú barna hajamat szerettem nagyon, amire nagyon gondosan ügyeltem.

- Baj van? Úgy elgondolkoztál… - szakított ki a gondolataim közül Jung Shin. Nagyokat pislogva néztem vissza rá, mert elsőre nem fogtam fel a helyzetet, aztán rájöttem, hogy lassan be kéne mennünk, de én csak állok itt, mint egy szobor.

- Öhm... bocsi… Induljunk csak! – szabadkoztam meghajolva.

- Nem baj. Gyere! – mutatott az előttünk álló épületre, amit csak most mértem fel. Szinte beolvadt a szöuli épületek közé, az egyik oldalán egy barkácsbolt, a másikon egy butik állt, nem tűnt annak a fajta helynek, amin az ember szeme rögtön megakad, mégis adni akartam egy esélyt neki. Egy neon felirat hirdette, hogy mi a mai menü, az étterem neve alatt. Elindultunk befelé és Jung Shin megint előre engedett, annyira aranyos volt ez az udvarias viselkedés.

Teljesen meglepődtem, mikor körülnéztem bent, egyáltalán nem erre számítottam az épület külseje alapján. Volt valami varázslatos az egészben, a színek, a falon lógó ábrák, rajzok, festmények és az asztalok. Nagyon megfogott a berendezés és a finom illatok, amik belengték a helyet.

A srácok az egyik hátsó, elkülönített asztalnál vártak ránk és mikor megérkeztünk mosolyogva üdvözöltek minket.

- Na, üljetek le! – mosolygott Jong Hyun, mire csak bólintottam és letelepedtem a Yong Hwa melletti üres helyre, Jung Shin pedig velem szemben ült le. A srác levette a maszkot és a többi részét az álcájának, így végre láthattam az arcát rendesen, kicsit zavart, hogy takarva van.

- Alig vártuk, hogy ide érjetek, én már szörnyen éhes vagyok – intett a kezével Min Hyuk és nem sokra rá, megjelent egy pincér, hogy felvegye a rendelésünk.

Míg ők rendeltek, én gyorsan áttanulmányoztam az étlapot és egy padlizsánsaláta mellett döntöttem, őszintén szólva éhes voltam, de olyan gyomorgörcsöm volt az egész nap miatt, hogy úgy éreztem, elég lesz ez is. Italokat is kértünk, én ásványvizet választottam, valamiért most semmihez nem volt kedvem. Nem kellett sokat várnunk, bár addig elbeszélgettünk, pontosabban ők beszélgettek, én pedig vagy hallgattam őket, vagy kinyögtem egy igent. Miután kihozták szépen sorban az ételeket, nekiláttunk, majd egyszer csak odafordult hozzám Yong Hwa:

- És mond, te hol születtél? Vagy szöuli vagy? 

- Ilsanban születtem – válaszoltam, miután lenyeltem a számban lévő falatot. Jung Shin rögtön felkapta a fejét és egészen aranyos volt, ahogy rágcsálta az ételt, akár egy kis hörcsög.

- Jung Shin is ilsani – mondta Jong Hyun, mire felvontam a szemöldököm.

- Tényleg? Ez szuper! – mosolyogtam a fiúra, aki mostanra már befejezte a rágást. Nem örültem, hogy felhozták a témát, annyi minden másról is beszélhettünk volna, mint a szülőhelyemről, az pedig, hogy Jung Shin is odavalósi, még inkább elbizonytalanított.

- Igen – bólintott. – Szoktál haza járni? Mikor jöttél el? Merre laktál? – rohamozott meg a kérdéseivel, hirtelen nem is tudtam, melyikre válaszoljak.

- Már három éve, és nem voltam azóta ott, nem hiszem, hogy valaha visszamegyek még Ilsanba – kezdtem el az asztalt fixírozni. Néma csend állt be, mivel megérezték, hogy nem jó kérdéseket tettek fel. Szerettem volna mondani valamit, amivel enyhíthetem a helyzetet és elterelem a témát, de nem sikerült.

- Finom? – kérdezte meg Min Hyuk a salátámra bökve nem sokkal később. Nagyokat pislogtam, de végül bólintottam. Gyenge próbálkozás volt, de valamivel a segítségére akartam sietni, hogy oldódjon a feszültség.

- Igen, nekem ízlik– mosolyogtam, bár ha őszinte akartam lenni, akkor hiába volt jó ízű, semmit sem enyhített az éhségemen, ami újra rám tört, ahogy elmúlt a feszültség a gyomromból. 

- Jól néz ki, de nem túl laktatónak. Kóstold meg ezt! – tolta elém Yong Hwa a tálját, amin pácolt csirke volt.

- Nem, nem! Elég ez nekem! – emeltem fel a kezem szabadkozva, de hajthatatlan volt és sajnos a többiek is, így végül megkóstoltam és nagyon ízlett. Persze az lett az egésznek a vége, hogy rendeltek még egy adagot és nekem semmi beleszólásom nem volt. Egy részem szörnyen hálás volt, mert nagyon jól esett az ételt és jól laktam, persze nem egyedül ettem meg az egészet. Másrészt furcsán éreztem magam az egész miatt. De legalább a téma elterelődött és a vacsora további része jó hangulatban telt, még én is beszálltam egy-egy beszélgetésbe.

Mikor végeztünk,Yong Hwa fizetett, nem lehetett lebeszélni róla, hogy ő állja, ezért beadtuk a derekunk. Mind felöltöztek és a végén már csak egy csapat szájmaszkos fazon állt mellettem.

- Nem zavar titeket, hogy esetleg valaki felismer? Vagy lefényképez? – kérdeztem, mikor kiléptünk.

- Már megszoktunk! Nekünk is élnünk kell, nem korlátozhatjuk le a mindennapjaink emiatt – válaszolt Jong Hyun, mire csak bólogattam. Igaza volt teljes mértékben, de engem akkor is zavart, hogy esetleg lekapnak velük, bár belegondolva, ha kísérni fogom őket fotózásokra, akkor úgy is tudja majd a média, hogy csak egy alkalmazott vagyok.

- Na, akkor fiúk, jó éjt! Holnap találkozunk. Téged pedig hazaviszlek! – fordult a többiekhez, majd hozzám Jung Shin, mire csak bólintottam. Talán ha nem lettem volna olyan szörnyen fáradt, akkor ellenkezem, de most csak haza akartam menni és aludni. Általában korán lefeküdtem a korán kelés miatt és csak remélni tudtam, hogy nem fogok holnap elkésni.

Elköszöntem én is, meg persze megköszöntem az ételt, majd a kocsihoz sétáltunk és beültünk. Annyira álmos voltam, hogy a kényelmes ülésben szinte rögtön elbóbiskoltam és már csak akkor riadtam fel, mikor megálltunk.

- Juj…- suttogtam magam elé, majd nagyot ásítottam. – Ne haragudj… Nem akartam elaludni, én csak… - hajtottam le a fejem, mert igazán röstelltem a dolgot.

- Semmi baj, fáradt vagy, megértem. Már vagy öt perce megérkeztünk, de nem volt szívem felkelteni – mosolyodott el szélesen, mire összeszorult a gyomrom és egy pillanatra nem tudtam, hogy komolyan mondja-e vagy csak viccel.

-  Akkor én megyek is! Köszönöm, hogy elhoztál és az estét is! – kapcsoltam ki az övem és meghajoltam, ahogy a helyzet engedte.

- Máskor is, holnap találkozunk! – intett.

- Igen - bólintottam, majd kiszálltam és még egyszer meghajoltam.  – Hát, akkor jó éjt!

- Jó éjt! –mosolygott, majd bezártam az ajtót és miután elhajtott, elindultam hazafelé, mert abban a buszmegállóban rakott le, ahol felvett. A lábaim sajogni kezdtek és alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Ezer meg egy gondolat fordult meg a fejemben, ahogy hazafelé sétáltam, annyi minden történt egy nap alatt, hogy kezdtem valamiféle dorama szereplőnek érezni magam.

Jung Shin mosolya lehengerlő volt, ezt kár lett volna tagadni és annyira udvarias és kedves volt velem, erre egyáltalán nem készültem fel. Amit a kocsiban mondott, több mint zavarba ejtő volt, bár lehet, hogy csak tényleg annyira rendes, hogy nem akart megzavarni, de akkor is… A fogdosós esetre meg inkább nem is gondoltam, mert elöntötte az arcom a pír és legszívesebben elástam volna magam. Az egészben a legrosszabb talán az volt, hogy még ha vonzó is volt a srác, jól tudtam, hogy semmi esélyem nincs nála, és ha lenne is, elfelejthetném a dolgot, mert a szerződésem tiltja.

Még jobban beárnyékolta a hangulatom a tény, hogy Hong Ki egyáltalán nem volt hajlandó velem foglalkozni, még csak rám se hederített egész nap. Talán tényleg nem ért neki semmit az az egy év, amit együtt töltöttünk? Ha így van, akkor miért viselkedett velem úgy, ahogy?

Amint hazaértem, gyorsan ledobáltam magamról mindent és elmentem fürödni. Szerencsére a hideg víz magamhoz térített és még alvás előtt sikerült a következő napra kikészíteni, ami kell. Az ébresztőórán kívül most a telefonom is beállítottam, hogy biztosra menjek. Áldottam az istent, hogy csütörtök este volt és a holnapi nap után végre addig aludhattam, ameddig csak szerettem volna.

Előre féltem, hogy mit tartogat számomra a holnap, de azt elhatároztam, hogy távol tartom magam Jung Shintől, hisz csak úgy járnék vele, mint Hong Kival, és egy újabb viszonzatlan szerelembe nem akartam belesodródni. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy minden gondolat elszálljon és végre elaludtam.