2. fejezet

Untouchable - 2. fejezet

- Üdv, srácok! – lépett az értetlen tekintettel engem vizslató négy srác elé a menedzser kaján vigyorral a képén. – Friss húst hoztam! – mutatott egyenesen rám, majd összecsapta újfent a két tenyerét. Azt kívántam, bárcsak elsüllyedhetnék a föld alá a pillantások kereszttüzéből. Nem tudtam, hogy kéne reagálnom, senki sem mutatott még így be, és sértőnek éreztem magamra a friss hús kifejezést, még ha valóban most is kezdtem itt. Jung Shin szemöldöke megemelkedett, szemében a felismerés fénye villant és rám mutatott.

- Omo, de hisz ez a liftes lány! – Tényleg csak ez hiányzott már, pedig igazán reménykedtem benne, hogy nem fogja szóba hozni. Persze nem olyan nagydolog, de nem akartam, hogy már az első napomon idiótának vagy kétbalkezesnek nézzenek. Mégis hogy hangzik, hogy első találkozásunknál padlót fogtam és sajnos nem csak átvitt értelemben.

- Mi? – fordultak egy emberként a srác felé a többiek. De ő még mindig engem nézett, én pedig próbáltam telepatikus úton közölni vele, hogy nagyon ajánlom neki, ne mesélje el a dolgot. Talán a sötét tekintetem volt rá hatással, de az is meglehet, hogy jedivé váltam és az erő segítségével tényleg megkapta az üzenetem, mert így válaszolt a feltett kérdésre:

- Öhm… reggel... – vakarta meg a tarkóját. – Majdnem lemaradtam a liftről és ő állította meg. Szóval ott találkoztunk… - bár nem volt túl magabiztos a válasza, pedig igaz volt, ezért megpróbáltam gyorsan a segítségére sietni.

- Igen, így van. Ott találkoztunk Lee Jung Shinnel. De hadd mutatkozzam be! Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Park Min Hee vagyok. Remélem, sikeres lesz a közös munkánk. Rátok bízom magam! – hajoltam meg mélyen és kicsit félve emelkedtem fel a reakciókra várva.

- Üdvözöllek az egész csapat nevében! Én Jung Yong Hwa vagyok, a banda leadere – lépett közelebb az énekes és felém nyújtotta a kezét. Nő létemre mindig is erős kézfogásom volt, azt akartam vele sugallni, hogy magabiztos vagyok. Most is ezen az elven viszonoztam a gesztust. - Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni – tette hozzá egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, amire a szívem nagyot dobbant. Kezdtem megérteni, hogy miért is volt ennyire felkapott ez a zenekar…

Ezek után Jong Hyunnal és Min Hyukkal is kezet fogtam.

- Bár mi már találkoztunk – kezdte Jung Shin és az arcán egy olyan mosoly terült el, ami ha lehetséges, még Yong Hwaénál is dögösebb volt, pedig ez már lassan a lehetetlennel volt határos. -, de azért hadd mutatkozzam be én is! Lee Jung Shin vagyok, a banda basszusgitárosa. Légy jó hozzánk! – az ő kezét valamiért nem tudtam olyan határozottan megfogni és a szavaira is csak biccentéssel válaszoltam.

Lehetséges, hogy egy férfi ilyen hamar levegyen egy nőt a lábáról? Áraszthat valaki ilyen vonzerőt magából? Hogy lehetséges ez? Talán az lehet az oka, hogy még sohasem éreztem azt, hogy valaki miatt nagyot dobban a szívem és már oly nagyon vágytam rá. Bár ez nem volt teljesen igaz, mert volt már valaki, aki képes volt egyetlen mosollyal a világ végére kergetni, de nem szerethettem bele. Ezek a gondolatok észhez térítettek, mert bármennyire is voltak vonzóak ezek a fiúk, szigorúan csak munkakapcsolat lehetett köztünk.

- A mai nap még nem igazán tudok veled mit kezdeni – fordult felém hirtelen a menedzser. -, ezért egy kicsit ismerkedj össze a srácokkal. Hallgasd meg a zenéjüket, hisz nagyon fontos, hogy ismerd, amit el akarunk adni!

- Értettem! – bólogattam bőszen.

- Aztán hazamehetsz, holnap pedig pontosan nyolckor találkozunk az irodában.

- Igen – hajtottam le egy kicsit a fejem és a szemem is behunytam egy pillanatra.

- Na, hát akkor én megyek! További jó gyakorlás fiúk! – intett és már itt sem volt.

Kicsit tanácstalanul néztem az előttem álló négy fiúra, hogy akkor most mégis mi fog történi.

- Mi akkor folytatjuk a gyakorlást, nyugodtan ülj le valamerre! – mutatott Yong Hwa az egyik székre, majd magamra hagytak és újra elfoglalták a helyüket a hangszerek előtt. Egy kicsit nehezményeztem, hogy úgy hagytak itt, hogy nem mutatták meg, mit kéne ahhoz megnyomnom, hogy halljam őket, de nem tudhatták, hogy nem értek ezekhez a műszerekhez. Egy ideig a tarkóm vakarva álltam a megannyi gomb és kar előtt, míg végül megláttam azt a feliratot, amit kerestem és bekapcsoltam. A hirtelen jött hangerő meglepett, azért nem számítottam rá, hogy ilyen hangos lesz, de aztán egészen megszoktam, és így végre tudtam a fiúkra koncentrálni.

Valóban kellemes zenét játszottak, ütemes volt, érzelmekkel teli, tehát olyan, amit szívesen hallgattam. Egy ideig nagyon belemerültem a szövegeikbe és a tagok megfigyelésébe, bár Jung Shint kikerültem, azonban egyszer csak eszembe jutott, hogy ideje lenne megnézni, hátha válaszolt Hong Ki. Előhalásztam a táskámból a mobilom és közben eszembe jutott az is, hogy lehet, nem ártott volna lepakolni a cuccom az új asztalomnál. Igazából azt nem mondta meg, hogy hol is lesz az új helyem, így nem is tudtam volna hová letenni. Mindegy, könyveltem el magamban, majd holnap.

Feloldottam a telefonom, de semmi sem várt rám, sem egy sms, sem egy nem fogadott hívás, kezdett igazán keserűvé válni a szájízem. Ennyire nem érdekelte, hogy már nagyon keveset fog látni?

Felemelkedtem és kimentem a folyosóra, nem hittem, hogy különösképp számított a fiúknak, hogy bent ülök-e vagy sem. Rögtön tárcsáztam a számot, de két csengés után kinyomott. Az alsó ajkam beharapva meredtem a telefonomra, tehát tényleg nem volt rám kíváncsi. Nem, Min Hee, ez hülyeség, ne keseredj el!

- Csak elfoglalt… - suttogtam magam elé –, legalábbis azt hiszem…

Úgy döntöttem, hogy ha már ő nem válaszolt és felhívni sem tudom, akkor küldök a többieknek egy afféle búcsúüzenetet. Az utolsó karaktert is leütöttem és elküldtem, amolyan csoportos üzenetként Min Hwannak, Jae Jinnek, Jong Hoonnak és Seung Hyunnak. Nem akartam tudni, hogy válaszolnak-e, mert az még inkább biztossá tette volna, hogy Hong Ki csak mellőz, így inkább a zsebembe mélyesztettem a telefont és visszamentem a terembe.

Próbáltam minden erőmmel a zenére koncentrálni, de minden szerelmes szám mélyen a szívembe hatolt, mert egy arc jelent meg a szemem előtt újra és újra. Nem volt már mit tagadni, bármennyire is próbáltam távol tartani magam, egyedül én voltam, aki elhitte, hogy nem zúgtam bele Hong Kiba, még Jae Jin is sokat csipkelődött vele. Már egy év eltelt azóta, hogy először szóba álltunk egymással és nem sokkal később egy alkalommal nagyobbat dobbant a szívem, mikor megláttam őt, mint általában. Tudat alatt már akkor tudtam, ő volt az első, aki iránt valódi szerelmet éreztem, csak bevallani nem mertem magamnak. Most pedig, hogy elszakítottak tőle, már mindegy volt, hogy kimondom-e vagy sem, erre döbbentem rá. Kétségbeesettem kapkodtam utána, de úgy éreztem, hogy már elvesztettem azt a kis részt is, amit nekem adott az életéből, és hogy talán nem is kedvelt egy picit sem, csak épp elviselt, most pedig végre megszabadult tőlem.

- Elég… - szóltam végül magamra halkan. Őrültség volt egy nap után ilyeneket állítani, és ha tényleg csak elfoglalt volt, én pedig zaklattam őt? Most már inkább hülye libának éreztem magam, mint elhanyagoltnak és előre féltem, hogy mit is gondol majd rólam.

- Szerintem már hazamehetsz! – hallottam meg egyszerre csak magam mellől egy hangot és majdnem felugrottam. Annyira elgondolkodtam, hogy egyszerűen fel sem tűnt, hogy elhallgatott a zene és hogy itt állnak mellettem.

- Öhm… már annyi az idő? – pislogtam nagyokat, mire Min Hyuk az órájára nézett.

- Négy múlt tíz perccel.

- Mi? – pattantam fel azonnal. Nagyon sietnem kellett, ha nem akartam sokat várni a következő buszra, mert nemsokára indult az, amivel általában hazajártam. Gyorsan felkaptam a táskám és mélyen meghajoltam. – Nagyon jó volt hallgatni titeket! További jó gyakorlást! Viszlát! – hadartam el, majd nekiindultam meg sem várva a válaszokat, azonban még az ajtóban fél füllel meghallottam Jung Shint.

- Ez a lány mindig siet valahová… - hát ebben igaza volt és a mostani sebességemmel azt hiszem, világrekordot is dönthettem volna, hisz úgy sprinteltem, mintha olimpiára készültem volna, viszont legalább elértem a buszt.

Nem tudott különösképp meghatni, hogy az emberek furcsán néztek rám, hisz egészen megszoktam az évek alatt, így nyugodtan kilihegtem magam és leültem valahová. Figyeltem az elsuhanó épületeket és azon gondolkoztam, hogy milyen szép is az idő ma, mikor eszembe jutott, hogy ideje lenni megnézni, hogy kaptam-e valami választ a fiúktól. Benyúltam a zsebembe, de elképedve vettem tudomásul, hogy ahol a telefonomnak kellett volna lenni, nem volt semmi. De tényleg semmi, ezért megnéztem a másik zsebem, hátha csak rosszul emlékeztem, de ott sem volt, átkutattam a táskám is.

Már csak egy megálló választott el a megfelelőtől, én pedig még mindig a telefonom kerestem kétségbeesve, de nem találtam meg. Nem tudtam, mitévő legyek, hisz vissza nem fordulhattam, amúgy is elhagyhattam bárhol útközben is, a buszon nem volt, mert azt átnéztem. Abban reménykedtem, hogy a cégnél hagytam el valahol és akkor biztos leadta valaki és holnap csak meg kell kérdeznem a recepción. Nagyon erősen imádkoztam azért, hogy ez így legyen, mert nem igazán volt pénzem újat venni, amúgy is nagyon megszerettem és nem akartam búcsút inteni neki.

Majdnem tovább utaztam, de még időben feleszméltem így sikerült leszállnom, teljesen elkeseredetten sétáltam hazáig. Egy igen kis lakásban éltem, ami csupán másfél szobából és egy fürdőből állt, a konyha rész a fél szobával volt egybe nyitva, de egyelőre nem engedhettem meg magamnak drágább helyet. Annyi pozitív azonban volt benne, hogy bár jó pár lépcsőt meg kellett másznom, a panoráma csodás volt a házhoz tartozó lebetonozott kis részről.

Előhalásztam a lakáskulcsot, azt szerencsére nem hagytam el, és bementem. Lerúgtam magamról a cipőm, majd beljebb lépve lepakoltam és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Újra itthon…- motyogtam magam elé.

Átöltöztem kényelmesebb ruhákba, majd nekiálltam főzni, közben pedig próbáltam nem idegeskedni a telefon miatt, de persze ez nem jött össze és sikerült odaégetnem az ételt, így dobhattam ki az egészet.  Csak én lehettem ilyen béna, annyi szerencsém volt, hogy annyira nem voltam éhes. 

Kezdtem úgy érezni, hogy ez a nap nagyon nem az én napom, mert minden összejött. Elsőnek elestem a liftnél, aztán átkerültem egy másik bandához, aztán a telefonom, most pedig ez, nem volt szívderítő összeállítás, az biztos.

Egy ideig a falnak dőlve ültem a padlón, a tévében valami idióta műsor ment, még előzőleg kapcsoltam be, hogy szóljon valami, de most kezdett idegesíteni.

A nagy elmélkedésben eszembe jutott, hogy a vezetékes telefonon fel tudom hívni a mobilom és hátha felveszi valaki, ha megtalálták vagy jó szándékkal leadták, akkor legalább megnyugtatnak. Igazán rám fért volna egy kis nyugalom a szörnyű eseménysor után.

Feltápászkodtam és odasétáltam, majd beütöttem a számom, amit szerencsére tudtam fejből és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. Annyira ideges voltam, hogy nem tűnt fel, hogy felvették, és egy férfihang szól bele.

- Halló?- ismételte meg már harmadjára.

- Öhm… Jó napot, én Park Min Hee vagyok, Ez az én mobilom. Elveszítettem valahol délután. Kivel beszélek? – dadogtam bele.

- Ah, Min Hee! Én vagyok az Jung Shin, a próbateremben ejthetted ki, megtaláltuk, mikor elmentél, de már hiába rohantam utánad. Így eltettem, hogy később odaadhassam – hallottam a hangján, hogy mosolyog, bár én inkább voltam meglepett és kicsit zavart, hogy pont nála kötött ki a mobilom, viszont mély hálát is éreztem.

- Oh, köszönöm szépen! – motyogtam. – Akkor majd holnap visszaadod… - mondtam és hirtelen tudatosult bennem, hogy elhagytam az udvariasságot és milyen közvetlenül szóltam hozzá. Lehet azért történt, mert Hong Kiéknál megszoktam, hogy így beszéltünk magunk között. – Öhm, el-elnézést! – tettem hozzá már udvariasan.

- Semmi baj – nevetett fel. – Viszont ha szeretnéd, elvihetem hozzád, nemsokára indulok haza és kocsival vagyok.

- Oh, nem szükséges, ne fáradj, kérlek! Majd holnap – vágtam rá talán túl gyorsan, nem akartam, hogy meglássa, milyen környéken és milyen lakásban élek.

- Nem fáradság, amúgy sincs kedvem még hazamenni – válaszolt, mire nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy ne jöjjön ide. Éreztem, hogy elvörösödöm és már a lábam is idegesen járt fel-alá.

- Öhm, hát akkor…

- Mondd meg, melyik buszmegállóban vegyelek fel. Elmegyünk enni valamit, mit szólsz? – kérdezte vidám hangon.

- Mi? – nyögtem a telefonba kiszáradt torokkal. Ez most mi akart lenni? Már kezdtem volna túlságosan zavarba jönni, mikor megmagyarázta.

- Yong Hwa szerint jó móka lenne, ha eljönnél velünk vacsizni egyet, meg amúgy is meg kell ismernünk egymást, amolyan csapatépítés. – 
Azonnal lejegelt a válasza, bár még mindig zavarba jöttem a gondolatra, de így egyszerűbb volt a dolog. A korgó hasam pedig egyenesen el is döntötte a kérdést.

- Rendben – bólintottam rá, majd bediktáltam, hová jöjjön. Megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk, majd elköszöntünk egymástól. Így volt harminc percem, hogy rendbe szedjem magam, ezért nagyon bele kellett húzni, átöltözni, sminket felrakni.

- De legalább a telefonom visszakapom… - sóhajtottam nagyot, majd nekiálltam készülődni. Magamat is meglepő gyorsasággal átöltöztem, egy fekete, tépett farmert vettem fel egy vörös toppal és farmerdzsekivel, a lábamra pedig tornacipőt húztam. Megfésülködtem és megigazítottam az enyhe sminkem, befújtam magam parfümmel, és már rohantam is, miután bezártam az ajtót.

Jó időben érkeztem, még nem láttam senkit sem, így leültem a megállóban és próbáltam legyűrni a zavarom és úgy csinálni, mintha magabiztos lennék, bár valószínűleg nem ez sugárzott rólam.

Egyszer csak megállt egy szürke autó és rá kellett jönnöm, hogy ez bizony rám vár, ezért kissé izgulva felemelkedtem és odasétáltam. Nagyon jól festett a volánnál és persze a mosoly sem maradhatott el, de kicsit csodálkoztam, hogy egyedül jött, a többiek valószínűleg ott vártak már.

- Szia! – köszönt, amit viszonoztam, miközben bemásztam az anyós ülésre Jung Shin mellé.