1. fejezet

Untouchable - 1. fejezet

Kisegítőként kezdtem az FNC Entertainmentnél, sokszor az volt a dolgom, hogy kávéért és egyéb dolgokért szaladgáljak. Ezt a másfél évig tartó időszakot annyira nem kedveltem, soha nem voltam oda azért, hogy másokat kiszolgáljak, de egy éve másik pozíciót kaptam, előléptettek.

Az F.T.Island zenekar menedzserének lettem a jobb keze a főnöknőm ajánlására. Volt, hogy adminisztrációs munkákat kellett végeznem, időpontokat fixálnom, szerződéseket továbbítanom, igazából magamat is megleptem, hogy elég hamar beletanultam a dologba. Emellett pedig nagyon sok dolgot megtanultam a zeneiparról.

Néha elkísértem a fiúkat koncertekre, fotózásokra, forgatásokra és ezeket a napokat szerettem a legjobban. Bár én csak egy egyszerű alkalmazott voltam, mégis nagyon kedvesek voltak velem , sokszor felvidítottak és végre nem éreztem magam olyan haszontalannak.

Hong Kit kedveltem meg a legjobban az öt srác közül, ő afféle mókamester volt és bár néha nagyon lefárasztott az idióta vicceivel, mégis úgy néztem rá, mintha csak a testvérem lenne. A hangja pedig egyenesen elképesztő volt, imádtam hallgatni, ahogy énekel, sokszor erőt adott. Nem mintha Jong Hunt, Min Hwat, Jae Jint és Seung Hyunt nem kedveltem volna, hisz mind nagyon rendesek voltak, mégis Hong Ki kiemelkedett közülük. Talán vonzódtam is kicsit hozzá, de ezt elfojtottam magamban, hisz eszem ágába sem juthatott ilyesmi, amúgy sem lett volna esélye egy ilyen lánynak egy nagy sztárnál. A rajongójuk sem szerettem volna lenni, mert az kellemetlen lett volna nekik és nekem is, bár nagyon kedveltem a zenéjük.

Persze nem találkoztam olyan gyakran velük, mivel általában az ügyes-bajos dolgokat intéztem és az olyan napok többségben voltak, mikor a papírok fölé görnyedtem.

Bár nem volt komolyabb célom, nem tudtam hová tartok, mégis kezdtem élvezni az életem és meglehetősen nyugodtan zajlottak a dolgok körülöttem.

Pont ezért ért olyan váratlanul az egész akár derült égből a villámcsapás…

***

Késében voltam, bár csak pár perccel, de az is sokat számított. A két és fél év alatt egyszer sem késtem el és most sem terveztem. Pontos, precíz és megbízható munkaerő akartam lenni, hogy még csak véletlenül se akarjanak kirúgni. Az utolsó pár métert szinte futva tettem meg az épületig, így lihegve léptem be. A két őr egy kicsit furcsán nézett rám, én pedig csak valami nyögést tudtam produkálni köszönés helyett. Átsétáltam a szokásos detektorkapun, majd lehúztam a kártyám és tovább mentem. Míg a lifthez értem, sikerült egy kicsit kifújni magam és a légzésem is kezdett helyrerázódni. Megnyomtam a hívógombot, mert a lift a harmadikon volt és vártam. Idegesen néztem az órámra, de megnyugodtam, mert még volt öt percem felérni a negyedikre és már csak a liftnek kellett leérnie. Kattanva nyílt ki, mire beléptem és megnyomtam a megfelelő emelet gombját.

- Tartsa, kérem! – hallottam meg egy férfihangot, mire a kezemmel megakasztottam az ajtót és az újra kinyílt. Egy magas, 25-26 év körüli srác lépett be, úgy kapkodva a levegőt, mint én nem is olyan rég.

- Köszönöm! – hajtotta le a fejét egy pillanatra, mire én is biccentettem egy félmosoly kíséretében, majd megnyomta az ötödik emelet gombját és a lift útnak indult végre.

Kíváncsian mértem végig a hozzám képest féloldalasan álló, kissé idegesnek tűnő, ruháját igazgató srácot. Sötét, dús hajába zaklatottan túrt bele, és ahogy az ujjai végigszántottak a tincsek között, szinte nekem is kedvem támadt megérinteni. Erőteljes, markáns arcvonásai voltak és sötét szemei. Fekete cipőt, koptatott farmert és egy fekete pólót viselt, ebben a kellemes tavaszi időjárásban többre nem is volt szükség. Bár láttam már őt, de akkor is beletelt egy kis időbe, mire felismertem. A CN Blue basszusgitárosa, Lee Jung Shin állt nem messze tőlem a telefonját nyomkodva.

A tekintetem a kelleténél kicsit tovább pihentettem rajta, amit az jelzett, hogy nagyokat pislogva nézett rám, amire természetesen zavartan kaptam el a fejem. Bár ő biztosan megszokta már, hogy megbámulják a lányok, de akkor is zavarba jöttem és kezdtem hasonlítani a vörös liftszőnyeghez, legalábbis azt arcom színe.

A liftajtó kattanása szakított ki a gondolkodásból és szinte rögtön megindultam, hogy minél hamarabb magam mögött tudjam ezt a kínos szituációt. Csak nem számoltam azzal, hogy a falnak dőlve álló fiú kitartja a lábát és szépen felbuktam benne, mint annak a rendje és egyenesen kizuhantam a lift elé. Nem ütöttem meg magam, de ha lehet még kellemetlenebbül éreztem magam. Persze ő rögtön mellettem termett és felsegített. Az erős karjai, szinte felkaptak és magam is meglepődtem, hogy egy ilyen vékony srácba, hogy szorult ennyi erő.

- Jól van? Megütötte magát? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Elnézést! Nagyon sajnálom! – hajolt meg és egy kis ideig úgy maradt.

- Nem-nem! – ráztam a fejem és a két kezem hevesen. – Az én hibám volt, figyelmetlen voltam. Elnézést! – hajoltam meg én is, majd felemelkedtem. Már épp válaszolni készült, mikor is kattant a liftajtó jelezve, hogy továbbáll. Mikor elestem, a lábam megtartotta, de most már gond nélkül mehetett felfelé. Egy ideig a liftajtóra meredtünk, majd összenéztük és szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Oh, el fogok késni! – csaptam a homlokomra, mikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem érek rá nevetgélni. – Elnézést még egyszer! Viszlát! – rohantam el, magára hagyva a meglepődött fiút.

Öt percet késtem, de szerencsére nem tűnt fel senkinek, így nyugodtan álltam munkába. Az iratokat rendeztem és közben az előbbi dolgon járt az eszem. Nem tudtam elképzelni, hogy lehettem annyira szerencsétlen, hogy felbukjak, de biztos őrültnek nézett. Aztán a gondolataim a srácra terelődtek, a hajára, a formás ajkaira... Uram atyám! Zavartan hessegettem el a fejemből ezeket a dolgokat, soha nem gondoltam így még férfira, és nem most akartam elkezdeni, főleg nem munkaidőben.

A főnököm csak tíz óra felé ért be, de valami furcsa volt a viselkedésében, amit nem tudtam hová tenni, majd nem sokkal dél előtt magához hívatott. Gombóccal a torkomban léptem be és a gyomrom is görcsbe rándult, rossz előérzetem volt.

- Foglaljon helyet, Park kisasszony! – mutatott a vele szemben lévő székre, kissé feszengve engedelmeskedtem. – Nagyon jó munkát végzett – kezdett bele és ez még inkább idegessé tett. -, mindig számíthattam önre. Köszönöm a szolgálatait! Azonban…

- Azonban? – kérdeztem nagyot nyelve.

- Ne féljen, Park kisasszony, nem fogom kirúgni, szó sincs róla – mosolyodott el a negyven körüli, jól öltözött férfi, az F.T. Island menedzsere. – Azonban sajnos mégis elválnak útjaink, mert rajtam kívül álló okok miatt át kell helyeznem egy másik együtteshez. Nem volt gond önnel, ne értse félre - emelte fel a kezeit a tiltakozás jeleként. -, de a mai naptól kezdve ön nem az én felügyeletem alá tartozik. Kérem, szedje össze a dolgait és vigye magával az új helyére. Ebéd után keresse meg Choi Mi Namot az ötödik emeleten, ő az új felettese, majd ő eligazítja a továbbiakkal kapcsolatban.

- Értettem – emelkedtem fel a döbbenettől teljesen elgyengülve. – Köszönök mindent! – hajoltam meg mélyen, majd elindultam az ajtó felé.

- Sok sikert, Park Min Hee kisasszony! – szólt még utánam, amire valamit motyogtam, bár magam se tudtam volna meghatározni, hogy mit. Nem voltam teljesen tudatomnál, a küszöbben is majdnem felbuktam.

Gépies mozdulatokkal szedtem össze az asztalon szerteszét heverő cuccaim és pakoltam egy helyre őket. Nem érettem, mi ez az egész, egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni, hogy mit jelenthet az, hogy rajta kívül álló okok miatt. Ha jó munkát végeztem, ahogy mondta, akkor mi lehetett a gond? Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem és határtalan tanácstalanság. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem fogom látni már a fiúkat és ez elkeserített… Vagy ők tettek volna panaszt? Nem, kizárt! Akkor egyenesen repültem volna. Nem akart sehogy sem összeállni a fejemben, hogy mi lehetett az ok, hiába agyaltam rajta annyit.

Elmentem ebédszünetben sétálni egyet, hogy kiszelőztessem a fejem és el tudjak vonatkoztatni egy pár percre az áthelyezéstől. Küldtem egy sms-t Hong Kinak arról, hogy mi a helyzet, azonban nem kaptam választ. Biztos elfoglalt, könyveltem el, pedig nagyon szerettem volna egy kis biztatást hallani tőle.

Annyira elgondolkoztam, hogy a kelleténél tovább maradtam kint és ezen a napon már másodjára futva kellett megtennem az utolsó távot az épületig.

A táskám magammal hoztam, így már nem volt okom visszamenni.

Idegesen és megannyi érzéssel telve indultam el az ötödik emeletre és az új főnököm megkeresésére. A liftben fel-alájárkáltam amennyire a hely engedte, és ha nagy körmöm lett volna, akár le is rágtam volna izgalmamban.

Nem volt nehéz megtalálni az irodáját, hisz ott virított nagy betűkkel a neve az egyik barna ajtón, amiből amúgy sem volt sok. Összeszedtem minden bátorságom és bekopogtam.

- Tessék! – hallottam meg bentről egy mély hangot, mire lenyomtam a kilincset és beléptem.

- Üdvözlöm! – hajoltam meg mélyen és becsuktam magam mögött az ajtót. – Park Min Hee vagyok, Kim Jae Hyun úr küldött –hadartam el egy szuszra.

Ah! Üdvözlöm, Park Min Hee kisasszony! – terült el egy széles mosoly az arcán és felemelkedett. Jobban megfigyeltem magamnak ez idő alatt a viszonylag fiatal, talán a harmincas évei elején járó, magas férfit. Jó kedélyű, szórakozott embernek tűnt első pillantásra. Az öltözéke sem volt olyan feszes, bár jó ízlésről árulkodott az összeállítás. Kicsit megnyugodtam, mert őszintén féltem, hogy egy nagyon szigorú felettest kapok. – A nevem Choi Mi Nam, a CN Blue menedzsere vagyok. – mutatkozott be. A szívem kihagyott egy ütemet, nyeltem egyet és úgy nézhettem rá, mintha szellemet látnék, mert nagyokat pislogva nézett vissza rám. Persze nem ő váltotta ki belőlem ezt a reakciót, hanem az, hogy a CN Blue hallatán rögtön a reggeli incidens jutott eszembe. Na és persze, hogy nekem azzal a fiúval kell majd egy légtérben lennem, ettől pedig valamiért elszorult a torkom.

- Foglaljon helyet, kérem, megbeszéljük a részleteket! – invitált, mire leroskadtam a kényelmesnek tűnő székre és minden idegszálammal próbáltam rá koncentrálni és nem arra, hogy mit fogok tenni, ha találkoznom kell vele.

Tartott egy kis tájékoztatást arról, hogy mit vár el tőlem és milyen feladatokban számít rám. Sok olyat mondott, amiben már elég gyakorlottnak számítottam, hisz az előző helyemen is hasonló dolgokat kellett elvégeznem. Ami azonban nagyon meglepett, hogy nem akart rám bízni annyi papírmunkát, hanem azt szorgalmazta inkább, hogy a fiúk körül szervezkedjek. Persze nem sokkal később meg is magyarázta, hogy miért. Nemrég született meg a kislánya és a feleségét nagyon megterhelte a szülés, ő pedig igyekezett minél többet otthon lenni és segíteni neki. Mivel nem hagyhatta ott a munkáját, hisz szükség volt a keresetre, ezért találta ki, hogy egy asszisztens, ahogy ő fogalmazott, sokszor kisegítheti majd, ha úgy hozza a szükség.

- Olyan emberre van szükségem, aki teljesen megbízható és lehet rá számítani bármikor. Az ajánlásai alapján, bár nincs teljes képesítése, mégis megfelelő tudással rendelkezik, hogy önre bízzak ezt- azt. Nem gondolkozott el azon, hogy továbbtanul? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Ha egy kicsit magasabb végzetséggel rendelkezne, biztos kiváló menedzser válna önből.

- Ha ön mondja – bólintottam, bár én egyáltalán nem így gondoltam. Abszurdnak tűnt, hogy belőlem menedzser legyen, vagy bármi hasonló.

- Nos – csapta össze a két tenyerét, olyan embernek tűnt, akiből csak úgy árad az energia. -, ha nincs kifogása, aláírhatjuk a szerződését. A szokásos dolgokat, mint titoktartási kötelezettség és a többi, gondolom, nem kell kifejtenem.

- Természetesen nem.

- Rendben. Akkor írja itt alá – csúsztatott elém egy papírt. -, és elkezdődik a közös munkánk. –Végigolvastam a szerződést, ami nem tartalmazott semmi újdonságot, így alászignóztam és kíváncsian néztem fel Mr. Choi-ra.

- Csodálatos! – vette át és elsüllyesztette az egyik fiókban. A következő pillanatban már fel is pattant és az ajtó felé indult.

- Úgy gondolom, hogy nem árt, ha elsőnek is megismeri a fiúkat, akik mostantól szerves részei lesznek az életének.

- Igen – álltam fel és még magamban hozzátettem, hogy én is attól félek. Maga elé engedett az ajtóban, majd a folyosón újra megszólalt.

- A fiúk nagyon elfoglaltak és sokszor annyira különböző a napirendjük, hogy nem is látni őket együtt. Azonban most itt vannak mind, a stúdióteremben próbálnak a következő nagy koncertre és persze az új lemez is készülőben van. Nagyon sok munka van ám egy lemezbemutatóval, de majd meglátja – állt meg egy fehér ajtó előtt, amin a stúdió felirat szerepelt, majd egy laza mozdulattal benyitott, én pedig követtem.

Bár jártam már hasonló helyen, mégis egy pillanatra elcsodálkoztam a megannyi panelen és hangtechnikai eszközön. Általában hangmérnökök ültek a pult mögött, de most senki nem volt itt, hisz, ahogy a főnök úr mondta, most csak gyakoroltak a srácok. Egy üvegfal választott el tőlük és mivel nem voltak bekapcsolva a megfelelő berendezések, ezért nem hallottam őket. Nagyon bele voltak merülve a játékba, talán a közepén lehettek egy számnak.

Közelebb léptünk, Mr. Choi megnyomott egy gombot, majd beszélni kezdett a kiálló mikrofonba.

- Üdv, srácok! Tartsatok egy kis szünetet! – a hangjára megmerevedtek a mozdulatban. – Gyertek ki!

Míg ő beszélt, addig nekem alkalmam nyílt megnézni mind a négy fiút, persze Jung Shint hagytam utoljára. Láttam már őket élőben és plakátokon is és megannyi helyen, hisz nagyon híresek voltak, de így közvetlenül sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám. Ami rögtön feltűnt, hogy Jung Shin volt a legmagasabb köztük és számomra talán a leghelyesebb is, bár az énekes, azt hiszem, Yong Hwa, sem panaszkodhatott, ami azt illeti.

Lepakolták a hangszereket, Min Hyuk felállt a dob mögül és elindultak az ajtó felé, ami a kis terem felé nyílt, ahol mi álltunk. Minél közelebb értek, a szívem annál hevesebben vert és zavarodottság lett úrrá rajtam. Az a maximum fél perc, míg ki nem nyílt az ajtó, szinte végtelen hosszúnak tűnt, de mikor ez megtörtént, minden felgyorsulni látszott.

- Üdv, srácok! – lépett az értetlen tekintettel engem vizslató négy srác elé a menedzser kaján vigyorral a képén. – Friss húst hoztam! – mutatott egyenesen rám, majd összecsapta újfent a két tenyerét. Azt kívántam, bárcsak elsüllyedhetnék a föld alá a pillantások kereszttűzében.