10. fejezet

Untouchable – 10. fejezet

Két hét telt el azóta a bizonyos este óta, vagyis ma már két hete vagyok Hong Ki barátnője. A kapcsolatunk még nekem is meglepetést okozott, mert igazán jól indult. Nem hittem, hogy ennyire rendben lesz minden, az első napokban sokat kételkedtem abban is, hogy egyáltalán megtörtént-e a dolog.

Nem vertük nagydobra, nem igazán akartam a média figyelmének középpontjába kerülni, ugyanis nem vágytam arra, hogy valami őrült Hong Ki fan kitépkedje a hajszálaim vagy valami hasonló. Még friss volt a kapcsolat ahhoz, hogy hivatalossá váljon, még bármi kisülhetett belőle.

A híre viszont elég gyorsan elterjedt, pedig én csak Jae Jinnek szóltam róla, de hogy Hong Ki kinek mondta el, azért már nem vállalhattam felelősséget. Meg aztán úgy gondoltam, hogy ez az ő döntése, na, és persze jól esett, hogy felvállal mások előtt is.

Hong Ki nagyon figyelmes volt velem, mindig együtt ebédeltünk, mivel kerültük a felhajtást, ezért az irodában került rá sor általában. Esténként pedig átjött vagy én mentem hozzá, néha csak sétáltunk és beszélgettünk, vagy kocsikáztunk.

Egyszóval úgy éreztem, hogy végre minden összejött. Persze, néha eszembe jutott Jung Shin, de mindig eltereltem a gondolataim róla, hisz ő sohasem tekintett rám nőként. Meg aztán ebben a két hétben nagyon keveset láttam, akkor is csak köszöntünk egymásnak. Teljes gőzerővel mentek a fotózások, a felvételek és a srácok keményen dolgoztak, hogy jó eredményt érjenek majd el. Lett volna lehetőségem velük tartani, hisz felajánlotta a főnök, de én inkább az irodai papírmunkát választottam, mert tudtam, hogy kényelmetlenül érezném magam.

A mai napom is hosszú volt és alig vártam, hogy véget érjen. Igaz, hogy még csak kedd volt, de már a múlt hetet is végig túlóráztam és a hétvégén is annyi dolgom volt, hogy ki sem látszottam a munkából. Már öt óra körül járt, mikor leadtam az utolsó papírt is, és összepakoltam végre. A liftre vártam, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló? – szóltam bele, ugyanis ismeretlen szám hívott.

- Szia, Min Hee! Jung Heon Cheol vagyok. Ráérsz most?

- Most végeztem a munkában – szálltam be közben a liftbe. Nagyon meglepett a hívása, igaz, hogy mikor megjelent az életemben, akkor mondta, hogy egy ideig külföldön lesz, de ha visszatér, keres.

- Rendben. A munkahelyed előtt áll egy fekete BMW, majd az elhoz – nyomott ki.

 Nagyot sóhajtva néztem a telefonomra. Még mindig nem sikerült feldolgoznom, amit mondott. Hirtelen megjelenik azzal, hogy a bátyám és egyértelmű, hogy egy gazdag család fia. Hogy hihetnék neki?

Az épület előtt valóban ott várt rám az autó és a sofőr azonnal ki is pattant, ahogy meglátott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon furcsa volt az egész helyzet számomra, az egyenruhás sofőr, a hajolgatás. Mibe keveredtél, Min Hee? – kérdeztem magamtól.

Nem tartott sokáig az út, egy előkelő, számomra túl puccos étterem előtt álltunk meg. Újfent kinyitotta számomra az ajtót a férfi és meghajolt.

- Már várják bent! – és visszaszállt az autóba. Félénk léptekkel indultam el befelé. Kezdett az egész olyan lenni, mint ha egy sorozatot néznék a tévében.

Ahogy beléptem, ott is mindenki mélyen meghajolt előttem és odavezettek egy asztalhoz, ahol már ott ült ő.

- J-jó estét! – hajoltam meg.

- Foglalj helyet, kérlek! – mutatott a vele szemben lévő székre, mire bólintottam és leültem. – Ettél már steaket? – kérdezte, de csak megráztam a fejem. Intett egyet, mire rögtön megjelent egy pincér. – A hölgynek is ugyanazt kérném és egy üveggel a legjobb borukból.

- Igenis, uram – hajolt meg, és már el is tűnt intézkedni. Áradt ebből a férfiből, hogy hatalma van. A múltkori alkalommal nem sokat árult el magáról, csak azt, hogy jó ideje keres már és megmutatott egy papírt, ami bizonyította, hogy testvérek vagyunk.  Nem sok időt töltött nálam, de a szavai felzaklattak.

- Feltételezem, hogy sok kérdésed van, de egyelőre nem mindre adhatok választ. Mégis, amit tudni szeretnél, kérdezd meg! – mosolyodott el, amitől sokkal szimpatikusabb lett.

- Azt mondja, hogy a bátyám, de…

- Láttad a DNS-tesztet, igaz? Az apám és a te DNS-ed összevetése volt – felelt higgadtan.

- De mégis, hogy…? – szűkítettem össze a szemem.

- Tudod, ezt még jó, ha az elején megtanulod. A pénz a mozgató rúgója ennek a világnak, és ha van pénzed, akkor nincs lehetetlen. Sajnálom, hogy a hátad mögött kellett ezt intézni, de míg nem tudtam biztosat, nem léphettem.

- Értem… - bólintottam.

Megjelent a pincér és bemutatta a bort, majd töltött mindkettőnk, az üveget pedig itt hagyta.

- És hogy talált meg?

- Kérlek, ne beszélj velem ennyire hivatalosan! – kóstolt bele a borba, majd elégedetten tette vissza a poharat. Bele se mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetett. Követtem a példáját, így én is megkóstoltam és meglepődtem az ízek gazdagságán. Tényleg meglehetősen finom volt. – Na, de a kérdésedre visszatérve, felfogadtam egy magánnyomozót, amint lehetőségem nyílt rá.

- És ő megtalált? – próbáltam teljesítve a kérését, közvetlenül beszélni.

- Igen – bólintott. – De nem volt egyszerű, hisz már nagyon rég eltűntél… Biztosan nem emlékszel, hisz még apró voltál, nem egészen három éves.

- Eltűntem? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, én akkor hét éves lehettem. Sokat játszottunk együtt, egyszerűen nem tudtam felfogni, hová lettél. A rendőrség nem talált, hiába ajánlottak olyan nagy összeget a szüleink.

- És mi történt? Elraboltak vagy…?

- Erről még nem tudok pontosat mondani. De hat éves korod előttről nincs semmiféle feljegyzés. Ahogy utánanéztem a hátterednek, több nevelőszülőnél is megfordultál és az utolsót magad hagytad ott, amint nagykorú lettél.

- Így van – bólintottam. Kezdtem furcsán érezni magam. Nem tudtam, hogy eláruljam-e, de mivel engem is pont annyira hajtott a kíváncsiság a múltam iránt, mint őt, úgy döntöttem megteszem. –Valójában nem tudok visszaemlékezni a gyerekkoromra.

- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.

- Az első hat évem teljesen kiesett – néztem félre. – Ha vissza próbálom idézni, egyszerűen szörnyen fájni kezd a fejem és rosszul leszek.

- Értem – sóhajtott egy nagyot. –Valami itt nagyon nincs rendben. Valószínűleg a traumától nem tudsz visszaemlékezni. Nem lesz egyszerű kideríteni, de meg fogjuk tudni, hogy mi történt veled, rendben? – nézett rám magabiztosan. Olyan furcsa volt, hogy bíztam benne, de mégis úgy éreztem, hogy hinnem kell neki. Valóban a bátyám lehetett, hiszen ahogy kicsit elbeszélgettünk… A jelenléte, a hangja, mind megnyugtatóan hatott rám.

Megérkezett az étel és neki láttunk elfogyasztani, közben pedig a munkámról kérdezgetett.

- És van már barátod? – mosolygott rám úgy, ahogy tényleg csak egy idősebb testvér tud. Rendesen zavarba jöttem, úgy biccentettem.

- Ennek örülök, ha eljön az idő, akkor szívesen megismerem.

- Rendben… - egyeztem bele

- Ízlik? – bökött a tányérom felé, mire csak bólintottam. Tényleg elképesztően finom volt, még ha merőben el is tért azoktól az ételektől, amiket eddig ettem.

- Egy dolgot nem kérdeztem még, ami nagyon érdekel – kezdtem bele félénken. – Ha valóban a testvéred vagyok, a szüleink…

- Ezt nem akartam felhozni most még – tette le az evőeszközeit. Tudtam, hogy valami olyan következik, aminek nem fogok örülni. –, de a szüleink már nem élnek.

- Mi? – nyíltak tágra a szemeim és nagyot nyeltem. Lehetőségem se volt megismerni az igazi szüleim? Miért volt ennyire igazságtalan velem az élet? Miért utált ennyire a sors? Kezdtem rosszul érezni magam, szédültem.

- Elhunytak pár éve. Apa beteg volt már régóta, anya pedig… - fordult el egy pillanatra.

- Mi történt vele? – vártam lélegzet visszafojtva.

- Anya öngyilkos lett.

***

Csak annyira figyeltem, hogy az egyik lábam a másik után rakjam. Már rég buszra kellett volna szállnom és haza mennem, de még nem volt erőm hozzá. A telefonom már csörgött párszor, így biztos lehettem abban, hogy Hong Ki aggódik értem. Igaz is, úgy volt, hogy felhívom, ha hazaértem. Persze, nem volt szép húzás tőlem nem felvenni, de most nem akartam senkivel sem beszélni. Csak egy kicsit egyedül akartam lenni.

A bátyám szavaiból azt vettem ki, hogy nem véletlenül nem árult el múltkor sokat és most sem akarta elmondani a szüleinkkel kapcsolatos dolgokat. Szerintem úgy vélte, hogy részletekben talán jobban fel tudnám dolgozni, de én ebben nem voltam biztos.

Üresség költözött a szívembe. Még ha soha nem is ismertem őket, a fájdalom nem volt akkora, de a hiányuk kelltette űr, ami pici korom óta folyamatosan kínzott, csak még nagyobb lett. Próbáltam nem sírni, de nehéz volt erősnek lennem. Mindig kegyetlen életet éltem, annyi mindenen mentem keresztül. Amíg be nem kerültem a céghez, minden maga volt a pokol és soha nem akartam visszagondolni erre az időszakra. Egyszerűen annyira keserű volt az érzés, hogy mi lett volna, ha…

Szerettem volna, ha elered az eső, ha legalább az ég sírna velem. Nem érdekelt volna, ha elázom, ha megfázom és beteg leszek, csak elrejtse valami a könnyeim. Talán elmoshatta volna a bánatom, de az ég tiszta volt, túl fényesen ragyogtak a csillagok, az én szívem pedig olyan nagyon sajgott.

***

Nem igazán aludtam az éjszaka, ezért kicsit összeszedetlen voltam. Mindenesetre időben elindultam és elértem a reggeli buszom. Bár párszor hívott Hong Ki reggel is, de személyesen akartam vele beszélni. Igazából egy részem remélte, hogy reggel ott fog várni az ajtóm előtt és megölelhetem, de így nem történt.

Az első ember, akibe belefutottam, az pont az a személy volt, akit nem akartam látni: Jung Shin. Rég nem beszéltünk, most pedig nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy kezelni tudjam a helyzetet. Csak biccentettünk egymás felé. Beléptünk a liftbe és természetesen senki más nem akart ilyenkor utazni.

- Gratulálok! – szólalt meg, miután bezáródott a lift ajtó.

- Mégis mihez? – fordultam felé.

- A pasidhoz – mondta színtelen hangon, egyenesen a szemembe nézve. Megráztam a fejem és felszisszentem, ez egyáltalán nem hiányzott most nekem. Ha őszintén mondja, akkor még azt mondom, hogy oké, de ez annyira más volt. Majdnem azt mondtam neki, hogy ha őt nem érdeklem úgy, akkor miért kell így viselkednie, de visszafogtam magam.

- Kösz – fordultam el és alig vártam, hogy felérjünk. Nevetséges volt az egész, bár lehet, hogy a rossz kedvem miatt éreztem így.

Megcsókolt, aztán meg hozzám se szólt. Mégis mit várt tőlem? Az a csók számára csak egy részeg hiba volt, ez tisztán látszott, akkor miért nem örült a boldogságomnak? Azt hittem, hogy legalább valami barátságféle alakult ki köztünk, ha más nem. De nem úgy tűnt.

Én léptem ki először és már messziről kiszúrtam Hong Kit, ahogy az irodám előtt járkál fel-alá. Amint meglátott, elém rohant és magához ölelt.

- Miért nem vetted fel a telefon? Úgy aggódtam érted – szorított erősen magához. Láttam Jung Shin elhaladó alakját, de nem érdekelt.

- Tudod – húzódtam el. –, egy picit nehéz estém volt, de majd mindent elmondok időben, oké?

- Csak akkor, ha megígéred, hogy nem csinálsz ilyet többet! – vonta össze szemöldökét.

- Ígérem – bólintottam, mire egy apró csókot nyomott a számra. – Na… - löktem meg a vállát. – Megegyeztünk, hogy a cégnél nincs ilyen!

- Úgy sincs itt senki! – húzódott el és legyintett. – Tegnap azt hittem, hogy elaludtál és azért nem veszed fel, de hogy reggel sem reagáltál, kétségbe estem. Már azt hittem, hogy történt veled valami. Szeretem volna elmenni hozzád, de már korán be kellett jönnöm.

- Semmi baj, minden rendben. Nyugodj meg! – simítottam végig az arcán. – Ebédeljünk együtt, jó?

- Mindenképp! – bólintott. – Akkor szünetben jövök! – mosolygott és rám kacsintva elsétált.

Mosolyogva sétáltam az irodámhoz. Bár tegnap el sem tudtam képzelni, hogy képes lesz felvidítani bárki is, de ez a srác valóban egy angyal volt. A barátnőjeként, azt hiszem, nagyobb bizalmat kellett volna szavaznom tegnap neki, de egyelőre nem akartam elárulni neki semmit.

Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem szorította a mellkasom az a fájó érzés, de legalább egy fokkal jobb volt. Muszáj volt egy kicsit elterelnem a gondolataim és majd később agyalni ezen az egészen.

A délelőttöm nem volt túl izgalmas, de ebédszünet előtt nem sokkal megjelent Yong Hwa. Nagyon meglepett a látogatás, hisz pont olyan rég láttam őt is, ahogy a többieket.

- Zavarhatlak? – mosolygott rám, mire csak bólintottam. Miután becsukta maga mögött az ajtót, leült velem szemben. – Rég találkoztunk.

- Igen – bólintottam.

- Oh, tényleg, nemrég hallottam, hogy együtt vagytok Hong Kival. Ehhez szívből gratulálok! – mosolyodott el újfent. Jó volt ezeket a szavakat őszintén hallani.

- Köszönöm! Bár úgy látom, a hír futótűzként terjed.

- Oh, igen. Meg sem tudnám mondani kitől hallottam – legyintett, bár láttam rajta, hogy ez nem teljesen így van. De nem számított, igazából egyáltalán nem zavart, hogy itt a cégnél tudják-e vagy sem, hisz nem volt tiltott. Ha egy CN Blue tagról lett volna szó, akkor nagyobb fába vágtam volna a fejszém, de így nem akadt probléma.

- És miért is kerestél?

- Nemsokára születésnapom lesz, de turnén leszünk akkor, így hamarabb ünneplünk. Nem igazán szeretem a meglepetéseket, így egy egyszerű baráti összejövetelt terveztünk a srácokkal és örülnék, ha te is eljönnél Hong Kival.

- Oh… - néztem rá igen meglepetten. – Természetesen szívesen megyünk! – mosolyogtam rá. – Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszeni fog a dolog.

- Akkor jó! – bólintott. – Akkor péntek este nyolc körül lesz a találkozó. Majd Hong Kinak mondom, hogy hová gyertek, ő ismeri a helyet.

- Rendben.

- Akkor én megyek is, csak ennyit akartam. – állt fel. – További jó munkát! – hagyott magamra.

Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Sok kérdés felvetődött bennem a dologgal kapcsolatban. Most azért hívott meg, mert engem is a baráti körébe sorol vagy csak Hong Ki miatt? Szerettem volna, ha az első. Na, meg a másik, hogyan fogok kibírni egy olyan estét, ahol össze leszek zárva a két sráccal? Nem tudtam választ a rá.

Hong Ki időben érkezett és megebédeltünk. Megbeszéltük a buli kérdését és természetesen jól gondoltam, azt válaszolta, hogy szívesen részt vesz. Ennek nagyon örültem, féltem, hogy úgy mondtam igent, hogy ő ellenezné.

- Tudod, hogy ez az első olyan esemény, ahol párként jelenünk meg? – kérdeztem elmosolyodva.

- Ennek is el kellett jönnie egyszer, nem? Majd Yong Hwanak nézek valami ajándékot, rendben?

- Kérni is akartam – bólintottam. – Te egy kicsit jobban ismered.

- Ezt megbeszéltük! – állt fel és megkerülve az asztalt, mellém guggolt. Nagyokat pislogva néztem rá, hogy most mit tervez. Vigyorogva hajolt az ajkaimra és hosszan elnyújtotta a csókot.

- Indulnod kell – hajoltam el, mire felsóhajtott.

- Te mindig elüldözöl! – vágott durcás képet, de tudtam, hogy ez csupán játék, hisz ő is jól tudta, hogy indulnia kell. – Este nem érek rá, de holnap átugorhatnál.

- Megbeszéltük! – bólintottam.

- Akkor legyen így! Indulok is! Vigyázz magadra! – küldött még felém egy puszit, mielőtt kilépett.

Mosolyogva csóváltam meg a fejem, ez a srác nem volt teljesen komplett. Hátradőltem a székemben és azon gondolkoztam, miképp is jött ez nekem össze. Valóban megérdemeltem őt? Talán ha figyelembe veszem az életem, azt kell mondanom, hogy igen. Talán ő volt az, aki segíthet majd túllendülni mindenen. Nem akartam megint lehangolt lenni, de amint eszembe jutott a téma, rögtön rossz kedvem lett.

Mindig is profin tereltem el a gondolataim és erőltettem magamra mosolyt, de valahogy most mintha nehezebbé vált volna. Ott bujkált a szavaimban, a mosolyom mögött, az elszorult mellkasomban, mindenhol ott volt a fájdalom.

A fájdalom mellett pedig a bűntudattól is ökölbe szorult a kezem. Miért fájtak Jung Shin szavai és a hangneme ennyire? Ha ennyire csodálatos ember volt mellettem, mégis miért fojtogatott ez az érzés?