11. fejezet

Untouchable -11. fejezet 

Már közeledett a munkaidőm vége, mikor kopogtattak. Úgy tűnt, a mai napon elég népszerű vagyok.

- Nem akarlak zavarni, de… – lépett be tarkót vakarva Jung Shin, mire megállt az ütő is bennem, egyáltalán nem számítottam rá. – ez nem jó így – mutatott fel egy papírt. – A főnök azt mondta, ez a te feladatod volt.

- Gyere csak! – intettem. Elém rakta a papírt és igaza volt, teljesen összekevertem két dátumot és ezzel nagyon elrontottam a napirendeket. – Oh! – sóhajtottam fel. – Elrontottam, nagyon sajnálom! – hajoltam meg picit. – Ígérem, hogy kijavítom és amint kész, viszem.

- Nem olyan sürgős, és amúgy is már nemsokára végeznél – emelte maga elé a kezét. – Ne túlórázz miattam!

- Belefér még – legyintettem.

- Rendben – bólintott. – Akkor… Én megyek – intett és furcsa mosolyt öltött az arcára.

- Szia! – köszöntem el, de közben már a dokumentumokat kerestem.

Beletelt egy fél órába, mire mindent átrendeztem és kinyomtattam a megfelelő papírt. Nem tudtam elképzelni, hogyan is véthettem ekkora hibát. Bár ha azt nézzük, nem voltak egyszerű napjaim mostanság, valószínűleg ezért fordulhatott elő. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fog leszidni a főnök, még ha meg is érdemeltem volna.

A buszt, amivel általában hazajárok, már lekéstem, így nem siettem túlságosan és elindultam megkeresni Jung Shint. Nem tudtam, hogy bent van-e még, csak reménykedtem benne. A próbatermükben próbálkoztam elsőnek és helyesnek bizonyult a feltételezésem, miszerint ott megtalálhatom.

Egyedül volt bent, egy széken ülve gitározott a félhomályba borult terem közepén, közben pedig énekelt. A fején fejhallgató volt, a szemeit pedig lehunyta. Nagyon meglepett a hangja, persze nem olyan volt, mint Hong Kié vagy épp Yong Hwaé, mégis megfogott, volt benne valami andalító. Nekem nagyon tetszett, ahogy énekelt és mivel nem akartam megzavarni, ezért óvatosan zártam be az ajtót és lopakodtam picit közelebb. Még ha nem is volt szép dolog így meglesni, annyira lenyűgözött.

Valószínűleg véget ért a szám, hisz abbahagyta a gitározást és az éneklést, majd lassan kinyitotta a szemeit. Meglepetten fordult felém, szinte rögtön észrevett. Nem tudtam eldönteni, hogy ő vagy én volt nagyobb zavarban. Láttam, ahogyan az arcát ellepi a pír.

- Ne haragudj! Csak elkészültem ezzel… - nyújtottam felé a papírt. Levette a fejhallgatót és letette a gitárját a széknek döntve.

- Tessék? – kérdezte nagyokat pislogva közelebb lépve. Ah, szóval eddig nem hallott!

- N-ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak elkészültem a papírral.

- Oh, köszönöm szépen! – mosolyodott el zavartan. Elvette a papírját és letette az egyik polcra.

- Nem kell megköszönnöd, hisz elrontottam, ez csak természetes… - legyintettem. – Akkor én… - hátráltam, de beleakadt a lábam az egyik földön tekergőző vezetékbe és zuhanni kezdtem. Ha Jung Shinnek nincsenek olyan jó reflexei, akkor simán a padlón végzem, azonban még időben sikerült elkapnia, az egyik kezével a vállamnál, míg a másikkal a derekamnál támasztott meg.

Pár centi választotta csak el az arcunkat egymástól, hisz felém hajolt. Ez eszembe jutatta a csókunk, aminek az emlékére megborzongtam. Ha most benyitott volna valaki, akkor óriási bajban lettünk volna, elég félreérhető volt a helyzet.

Tudtam, hogy fel kéne egyenesednem, hogy nem helyes, hogy a karjaiban tart, de nem tudtam szabadulni a gyönyörű szemei börtönéből. A szívem egyre hevesebben vert és a torkom is kiszáradt. Miért volt olyan átkozott helyes, és én miért éreztem így magam mindig, ha a közelemben volt?

- Oh, jól vagy? – segített fel és én rögtön hátrébb léptem.

- Igen, jól – bólintottam.

- Figyelj, sajnálom a liftes dolgot! Nem kellett volna olyan bunkónak lennem veled – vakarta meg a tarkóját és a földet kezdte el fixírozni.

- Ah, nem számít! – ráztam meg a fejem. – Viszont nem zavarlak tovább, gyakorolj csak nyugodtan! – mosolyogtam kényszeredetten és elindultam kifelé. Alig vártam, hogy kiérjek a helyiségből, mert úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

- Min Hee! – szólt utánam, mikor már az ajtó előtt álltam.

- Igen? – fordultam felé.

- Öhm… Semmi! Menj csak! - mosolygott, de láttam rajta, hogy ez is pont annyira őszinte, mint az én előbbi produkcióm. Mondani akart valamit, ebben biztos voltam, mégsem tette meg.

- Akkor… – hajoltam meg picit és magára hagytam.

Egyenest a női mosdóba mentem és beálltam a tükör elé. Az arcom vöröslött, alig kaptam levegőt és azt sem tudtam, hogy mit csinálok. Boldog voltam Hong Kival, akkor mégis mi a fene volt ez? Miért volt ilyen hatással rám és miért viselkedett úgy, mintha…?

- Verd ki a fejedből! – rivalltam a tükörképemre. Lehunytam a szemeim, de azok égtek az egész napos munka miatt. Ideje volt haza indulnom.

Visszamentem az irodámba és összeszedtem a cuccaim. Lekapcsoltam a gépet, a villanyt és becsuktam az ablakot. A lépteim visszhangoztak a kihalt folyosón és azon gondolkodtam, hogy vajon Jung Shin elment-e már. Benyomtam a gombot és egy kis várakozás után kinyílt az ajtó. Megnyugodtam, mikor a liftajtó anélkül csukódott be, hogy ő megjelent volna. Idegesítő zene szólt és alig vártam, hogy a szabad levegőn legyek.

- Olyan meleg van itt… - suttogtam magamnak, miközben kifújtam egy nagy adag levegőt. Végre leértem és átvágtam a nagy előcsarnokon. Furcsa érzés fogott el, amit nem tudtam megmagyarázni, valahogy rossz előérzetem volt.

Mint mindig, most is rengeteg ember várakozott a buszra, én pedig sohasem voltam oda a tömegért. Az idei nyár melegnek ígérkezett, hisz még csak most kezdődött, június negyedike volt, de már egy ideje tombolt a hőség.

Az elsuhanó autókat figyeltem és közben reménykedtem, hogy hamarosan megérkezik az én járművem is. Eszembe jutott az előző nap, mikor is beszéltem azzal a férfival, a bátyámmal. Időt kértem tőle, pedig felajánlotta, hogy beköltözhetek a családi házba és sofőrt is kapok, de nekem ez túl nagy változás lett volna. Nem akartam ilyen hirtelen belevetni magam az egészbe, fel kellett mindent dolgoznom és alaposan átgondolnom, addig nem is akartam beszélni vele. Szerencsére megértette és megfogadta a kérésem, így teret hagyott nekem.

Egy ismerős autó állt meg nem messze a buszmegállótól és abban a pillanatban csörögni kezdett a telefonom.

- Halló? – vettem fel meglepetten.

- Rég vittelek haza, gyere! – nyomta ki. Egy ideig tétováztam, de mivel nem úgy tűnt, hogy továbbállna, ezért elindultam az autó felé, majd beszálltam.

- Köszönöm – biccentettem, pedig elég feszültnek éreztem magam.

A korábbi jelenet után, nem tudom, miért erőltette, hogy megint kettesben legyünk. Próbáltam az ablakon kifelé bámulni és elfelejteni, hogy ki is vezeti az autót. Bele se mertem gondolni, vajon Hong Ki miképp reagálna, ha megtudná, hogy itt ülök Jung Shinnal egy autóban. Abból, ahogy eddig viselkedett, mikor meglátott minket együtt, semmi jóra nem számíthattam. Meg aztán hozzájárult az egészhez a pletyka, amit Jae Jin említett, hogy már így is azt beszélik, hogy sokat vagyok Jung Shinnel.

Nagyon kínos volt a csend közöttünk és láthatóan ő sem akarta erőltetni a beszélgetést, ezért csak a vezetésre koncentrált. Simán kihagyhattuk volna ezt a közjátékot és hazamehettem volna busszal, nem értettem, miért volt szükség erre.

Bekanyarodott az utcába és ott állt meg, ahol legutóbb.

- Hát – fordultam felé és közben már nyúltam az ajtó felé. –, köszönöm! Holnap látjuk egymást! – biccentettem kimérten. - Jó éjt! – intettem és most nem tartott vissza.

Ahogy elhajtott, sóhajtottam egy nagyot és az ég felé fordultam.

- Ha van ott fent valaki, akkor ideje lenne abbahagynia a szórakozást! – ráztam meg a mutatóujjam, de rájöttem, hogy elég zakkantnak tűnhetek, így inkább elindultam a lakáshoz.

Mikor beléptem, olyan üresnek éreztem magam, nem várt itthon senki, még egy háziállat sem. Persze nem is tarthattam volna, tiltotta a házirend, de akkor is. Miért voltam magányos ennyi ember között? Miért voltam magányos, ha egy szerető férfi állt mellettem?

Eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom Hong Kit, ezért megcsörgettem és vagy negyed órán keresztül beszélgettünk. Természetesen nem említettem, hogy ki hozott haza. Nem hazudtam, csak nem mondtam - így egyszerűbb volt. Tudtam, hogy zavarná és olyat látna bele, ami nincs ott, hisz nem lehet ott.

Miután beszéltem vele, gyorsan ettem, majd lefürödtem és aludni mentem. Az utóbbi napok így teltek, mikor nem Hong Kival voltam, ugyanis igen leszívott a munka. Úgy éreztem, hogy valami hamar lefáraszt, talán a belső vívódás tett ennyire kimerültté.

***

Magamhoz mérten kipihentem ébredtem és Hong Ki reggeli SMS-e fel is vidított. Megreggeliztem, ittam egy jó kávét, majd nekiálltam készülődni a munkába. Egy fehér rövidnadrágot vettem fel és egy terepmintás felsőt az elmaradhatatlan tornacipőmmel.

A busz időben érkezett, így kényelmesen beértem. Őszintén szólva egy részem igazán aggódott, hogy behív magához a főnök az elrontott papírok miatt, de ahogy telt az idő, semmi sem történt, így megnyugodtam.

Tíz óra felé át kellett ugornom a főnökhöz egy papírral, de meghökkentő látvány fogadott, ahogy kiléptem a folyosóra. Jung Shin egy lánnyal beszélgetett és láthatóan nagyon jól elvoltak, nevetgéltek meg minden. Bár tényleg semmi közöm nem volt hozzá, és okom sem volt, mégis valamiféle düh öntött el és rosszkedvűvé váltam.

Vettem egy nagy levegőt és elsétáltam mellettük, próbáltam úgy csinálni, mint aki észre sem veszi őket. Nem értem, hogy miért is kellett a két iroda mellett megállniuk. Kit érdekel az ő trécselésük, komolyan?!

Bekopogtattam, majd beléptem a főnökhöz. Egy szót sem szólt a hibámról, ami meglepett, gyanús volt nekem ez a kivételezés. Nem volt mindennapi, ahogy ennél a cégnél bántak velem, és kezdtem úgy érezni, mintha valami miatt másképp kezelnének, mint a többi alkalmazottat.

Csak remélni tudtam, hogy mikor kilépek a főnök szobájából, Jung Shin meg az a lány már nem lesznek ott, nem akartam még egyszer látni, ahogyan rámosolyog arra a nőszemélyre, mert akkor… Nem esett volna jól és kész! Persze, az élet most sem kegyelmezett és nem mozdultak egy centimétert sem onnan. Ahogy jobban megnéztem a lányt, rögtön felismertem benne az AOA egyik tagját, Seol Hyunt. Az a lány bosszantóan szép volt, csinos ruhákat hordott és komolyan nem érettem, miért zavart ez ennyire engem. Csak nem féltékeny voltam?

Elindultam ugyanolyan közönnyel, ahogy ide is jöttem, de Jung Shin észrevett és megállított.

- Oh, Min Hee, várj!

- Igen? – fordultam felé és próbáltam nem úgy nézni rá, mintha fel akarnám nyársalni a szemeimmel vagy valami hasonló.

- Holnap este te is jössz, igaz? – mosolygott.

- Igen – bólintottam és közben koncentráltam, hogy véletlenül se nézzek a lányra.

- Szuper, akkor később beugrok, mert kérnék egy szívességet.

- Rendben, most pedig megyek – hajoltam meg feléjük és ott hagytam őket.

Nem fért a fejembe, hogy miért kellett megállítani ilyesmiért, elég lett volna, ha egyszerűen bejön hozzám, ha végzett a jópofizással. Mintha lett volna benne valami direktség, de ah, az képtelenség! Csak nem szúrhatta ki, hogy mennyire idegesít, hogy azzal a nőszeméllyel beszél, ugye?

Leültem az asztalomhoz és egy ideig csak bámultam magam elé.

- Neked mégis mi a fészkes fene bajod van, Min Hee, mondd?! – sziszegtem. – Ah… - túrtam bele a hajamba és legszívesebben toporzékoltam volna. Komolyan nem kellett volna így viselkednem, mert ha még Hong Ki flörtölt volna, akkor jogos lett volna, de így... Nem volt jogom féltékenynek lenni, nem csak azért, mert Jung Shin nem volt a barátom vagy valami hasonló, hanem azért is mert Hong Ki viszont igen.

Jung Shin nem váratott sokat magára, tíz perc múlva be is kopogtatott.

- Egy pillanat, addig ülj le! – intettem, mert közben már belemerültem a munkába. – Na, most már mondhatod! – néztem fel rá.

- Szeretnék egy szívességet kérni tőled – vett elő egy papír cetlit. – Erről a címről kéne elhozni Yong Hwa tortáját, mert holnap sokáig leszünk bent és mi nem tudunk beugrani érte. Megkérhetlek rá?

- Persze – vettem el mosolyogva, bár majdnem azt mondtam, hogy miért nem kéri meg azt a libát, de visszafogtam magam. –Ha csak ennyit szerettél volna, akkor én folytatom a munkám.

- Köszönöm! Nem zavarlak tovább – állt fel feszengve. – Szia! – intett és kiviharzott.

Nagyot sóhajtva néztem a cetlire, majd elraktam a táskám egy zsebébe, ahonnan tudtam, hogy nem hagyom el, majd valóban folytattam a dolgom.

A koncentrálás már kevésbé ment ugyan, de nem akartam hasonló hibát elkövetni, mint a minap, ezért nagyon igyekeztem. De annyiféle érzelem és probléma között nem volt egyszerű feladat. Mindig másfelé terelődtek a gondolataim, ezért nem haladtam túl jól.

Amikor megjelent Hong Ki, óriási bűntudat fogott el, ő annyira édes volt velem, erre én meg azzal foglalkozom, hogy egy másik srác kivel flörtöl. Ebéd közben megmutattam a cetlit és átadtam a kérést, mire megegyeztünk abban, hogy majd együtt elhozzuk, kocsival úgyis egyszerűbb lesz.

Miután megbeszéltük az estét, miszerint elmegyünk bowlingozni, egy csók után magamra hagyott, ment folytatni a gyakorlást. Olyan rég láttam a többieket, ezért nagyon örültem, hogy holnap mind ott lesznek a bulin, már szerettem volna megölelgetni Jae Jint, de Min Hwat, Jong Hoont és Seung Hyunt is. Sok mindent tartogatott számomra az a buli, ebben biztos voltam.

A délutánom lassan telt, de ez mindig így van, ha az ember vár valamit és én nagyon szerettem volna már, hogy péntek este legyen vagy legalább ma este és lazítsunk egy kicsit a barátommal.

A munkaidőm lejárta után rögtön indultunk, még átöltözni sem hagyott időt, azt mondta, felesleges, én így is tökéletes vagyok. A maszk és a sapka jól takarta, de mégis nagyon féltem, hogy lefotóznak minket és a holnapi címlapon mi feszítünk majd. A cégnél sem díjazták volna, ebben biztos voltam.

Az este jól telt, bár elég csúnyán kikaptam, de nem zavart, mert Hong Ki nagyon ügyes volt, nekem pedig ez volt az első alkalmam, hogy játszottam. A lényeg úgyis az együtt töltött idő volt, bár megbeszéltük, hogy legközelebb olyat választunk, amiben én vagyok jó és lealázom, persze ez neki annyira nem tetszett, de nekem annál inkább.

Természetesen hazavitt és már az ajtómnál álltunk, mikor nagyot sóhajtva megszólaltam:

- Ha lefotóztak minket…

- Miért aggódsz mindig ennyit? – csóválta meg a fejét. – Ha lefotóztak minket, akkor lesz pár közös képünk – vigyorgott.

- Te bolond vagy! – löktem meg picit.

- Csak annyira, hogy jó legyen – vont vállat.

- Akkor én megyek, rendben?

- Menj csak! Holnap fél hétre jövök érted, hogy még hét előtt el tudjuk hozni a tortát és hamarabb odaérünk, mint a többiek.

- Megbeszéltük – mosolyogtam, majd odahajoltam és egy apró csókot nyomtam a szájára. Ekkor villant be, hogy ez volt az első, hogy én kezdeményeztem. – Jó éjt! – suttogtam zavartan és ott hagytam a vigyorgó srácot.

Még gyorsan lefürödtem és kikészítettem mindent holnapra, majd bebújtam az ágyba, de valahogy nem akart álom jönni a szemeimre. Sokáig forgolódtam, mire sikerült elszenderedni.